Nem használtam magát a szót sem nagyon. Nem volt olyan a kontextus. A tartalmát meg főleg nem gyakoroltam. Nem úgy hozta a sors.

Egy érzelgős, bugyuta megnyilvánulás csupán, gondoltam én. Ugyan minek?

Értetlenül figyeltem, ahogy szülő teszi a gyerekével, vagy néha a gyerek a szülővel. Ahogy jó barátok teszik egymással, vagy ahogy olykor a testvérek. Ahogy egy srác a lánnyal és a lány a sráccal. Ahogy férfi a nővel és nő a férfival.

Ugyan minek? Biztosan az idióta amerikai filmekből lesték el ezeket a mozdulatokat.

Mi nem lestük el. Mi nem borultunk látványosan egymás nyakába, és nem szorítottuk magunkhoz a másikat úgy, hogy a szorítás kiszorítsa a zajos világot, s hogy a kiszorítás által keletkezett vákuumban végre fellélegezhessünk. Mert néha csak a vákuumban lehet levegőhöz jutni. Nagyon különleges vákuumban. Olyanban, ami mi ölelés által jön létre.

De mi nem öleltünk. Nem érintkeztünk. Illetve: nagyon sajátos módon, egymás számára elérhetetlenül érintkeztünk. És ebbe a sajátos módba nem fért bele az ölelés.

Mi nem öleltünk. Ugyan minek? Azt csak szívből érdemes. Hülye filmek elcsent hamis mozdulatai csak mérgeznének. Nálunk szívből jött volna. Jött is, csak valahol elakadt útközben. S aztán a temérdek feltolult ölelés már alig fért egymás mellett. A nagy nyomorgásban igyekeztek mégis megfelelni eredeti funkciójuknak, ezért az ölelések egymás felé nyújtott ölelő karjai teljesen összegabalyodtak, s az ölelő karokból óriási gombolyagok alakultak. Mindegyikünkben. A gombolyagok csak nőttek és nőttek az évek során, néha (vagy egyre gyakrabban) nehézkessé téve számunkra a nyelést és a lélegzést. Csak egy speciális vákuum tudta volna oldani a nyelés és a levegővétel görcsösségét. De nem volt speciális vákuum. Nem voltak ölelések.

Én utálom, ha valaki hozzám ér. Még mindig utálom. Ha valaki kisujjának csücske érintkezik a ruhámmal vagy a bőrömmel, azt merényletként élem meg.

Előtted is csak suta, tétova próbálkozások voltak. Hideg volt és laza. Az ölelés. Nem nagyon engedtem. És nem nagyon akartam ölelni.

De te öleltél, mertél ölelni. Nem kértél engedélyt, csak csináltad. És én elfelejtettem ellenkezni. Azóta én is merek ölelni. De csak téged. Meg még valakit, akivel ritkán találkozom. Ő benne van ebben a mi nem öleltünkben. Búcsúzáskor már magunkhoz szorítjuk a másikat, úgy, hogy létrejön a speciális vákuum. Ezekben a szorításokban kimondatlanul is ott lapul a lehet, hogy az utolsó. Rajtatok kívül még egyvalakit szeretnék így ölelni. De nehéz. Nagyon nehéz. Pedig ő is benne van ebben a mi nem öleltünkben. Én meg félek, hogy egyszer csak késő lesz. Ráadásul figyelnem kell arra, hogy az ölelésekbe – a másik által – beleölelt egyre érezhetőbb törékenység ne törjön, ne roppanjon meg. Veled még nem ilyen az ölelés. De velük már igen.

Jakupcsek Gabi egyszer azt írta a Faceboook-oldalán, hogy napi négy ölelés szükséges a túléléshez.

Azt hiszem, én már rég meghaltam.

De hiszek a feltámadásban.

képek: felső: pixabay.com, középső: flickr.com/ Hernan Pinera, alsó: flickr.com/ Namor Trebat