- Furcsa álmom volt az éjjel. Egy kidobott karácsonyfával beszélgettem. Illetve a fene tudja, hogy álom volt-e, valahogy annyira valóságosnak tűnt az egész.
- Ne hülyéskedj, nyilván álom volt. A valóságban egy fenyőfa nem beszél, nem él, nem érez, főleg, ha ki van vágva.
- Szerintem nincs igazad. Tisztán emlékszem a hangjára: kellemes, érett - de nem idős - férfihang volt.
- Te megbuggyantál.
- Nincs kizárva.
- Na és miket mondott ez a kellemes férfihangú kidobott fenyő?
- Hát az egész úgy kezdődött, hogy menekültem. Rohanva menekültem ki a világból. Úgy emlékszem, azt mantráztam magamban, hogy mindegy, hogy hova, csak el innen. Amikor egy fikarcnyi erő sem maradt bennem, teljesen kimerülve rogytam le. Nem néztem körül, de egyszer csak enyhe bökést éreztem a hátamban. Oldalra fordultam, és ő ott feküdt mellettem, egyik ágának tüskéi birizgálták a testemet. Tudod, mit kérdezett? Azt kérdezte, hogy te ki vagy?
- És nem lepődtél meg, hogy egy fenyőfa, pontosabban egy halott fenyőfa megszólít?
- Nem volt halott! Akkor még nem. Igazából nem lepődtem meg, valahogy olyan természetes volt az egész. Hogy mi ketten ott lógatjuk a lábunkat – illetve a fenyő az ágait, én meg leginkább az orromat - a világ peremén, távol a tömegtől, a zajoktól, és beszélgetünk. A kérdése viszont pofán vágott.
- Na és mit válaszoltál neki?
- Elhadartam a nevemet, hogy hány éves vagyok, hogy honnan jöttem. De azt felelte, hogy őt ezek az adatok nem érdeklik, ő arra kíváncsi, hogy ki vagyok én, hiszen a kérdést is így tette fel. Én meg csendesen azt suttogtam, hogy hát azt nem tudom. Azt hiszem, megérezte, hogy szomorú és bizonytalan vagyok, és megpróbált egy kis életet lehelni belém. Mesélni kezdett. Egy csomó mindenről mesélt, egy csomó mindenről beszélgettünk.
- És mégis mi a csudáról lehet csevegni egy kivágott és kidobott fenyőfával?
- Jaj, rengeteg dologról! Szóba került a sors, a hivatás, a magány, az elmúlás. A halál. Elmesélte, hogy ő attól a pillanattól kezdve tudta, hogy miért született meg, hogy mi a feladata az életben, amikor kidugta a fejét a földből, és rácsodálkozott a világra. Tudta, hogy egyszer karácsonyfa lesz valakinek az otthonában. Csak azért izgult, hogy jó emberekhez kerüljön. Olyanokhoz, aki szeretik, akik örülni tudnak neki, akik képesek megélni az ünnepi varázslatot. Egészen pici korától kezdve nyilvánvaló volt a számára, hogy azért él és azért küzd, hogy néhány hétig csillogó szemeket lásson maga körül. És hála égnek ez sikerült. Egy negyvenes egyedülálló, jólelkű nőhöz került, aki nem csömörlött meg az élettől, pedig sok fájdalomban, sok szenvedésben volt része. Az ünnepek alatt nála volt az édesanyja, és jó volt látni, hogy a tömérdek nézeteltérés ellenére értékelni tudták egymás társaságát. Megkérdeztem, hogy az erdőben töltött évek alatt félt-e a kivágástól? Elmosolyodott, éreztem, hogy elmosolyodik. Dehogy félt, hiszen ő választotta ezt a sorsot. Dönthetett volna amellett is, hogy gyökerestül kerül az emberekhez, és akkor a karácsonyfaság után még sokáig élhetne a szabadban. Mégis mindig tisztában volt azzal, hogy a kivágás az ő útja. Voltak, akik kinevették, voltak, akik megvetették, akik beszóltak neki, hogy egyszer úgyis megbánja a döntését, mert a kivágás után már nincs visszaút, néhányan pedig szerencsére támogatták. Kérdeztem, hogy miért határozott így. Teljes nyugalommal és alig érzékelhető mosollyal azt válaszolta, hogy azért, mert úgy gondolta, hogy a csúcson kell abbahagyni. És az ő karácsonyfasága maga volt a csúcsok csúcsa, amiért igazán hálás. A haláltól nem fél, hiszen elvégezte a feladatát.
- És végig ilyen borús dolgokról dumáltatok?
- Nem, például a magány is szóba került.
- Príma.
- Megjegyeztem, hogy ez egy csodálatos, ám eléggé magányos hivatás lehet. Bólogatott, hogy az, a kivágás bizony magánnyal jár, a kivágott fa utána többé már nem találkozhat az övéivel. A legkeményebb, de ugyanakkor a legnemesebb sors ez, és egyáltalán nem való minden fenyőnek. Mondtam, hogy most már én is tudom, milyen a magány, hogy néha keserű és elviselhetetlen, mégsem tudok ellene mit tenni. Azt felelte, hogy egy csöppet sem csodálja, hogy itt a világ peremén magányosnak érzem magam. Megkérdeztem, hogy félt-e ő egyáltalán valamitől? Hiszen nem félt a kivágástól, az elmúlástól, a magánytól, nem fél a haláltól. Félt. Fiatalabb korában az erdőben. A viharoktól, az erős széltől, a dörgésektől, a villámoktól. Olyan kiszámíthatatlanok voltak, soha nem lehetett tudni, hogy mit hoznak és mit hagynak maguk után. De a kivágás, az elmúlás, a magány, a halál, ezek mind annyira egyértelműek – legalábbis számára azok -, hogy kár félni tőlük. Én kijelentettem, hogy már most félek a gyásztól, mert egészen biztos, hogy meg fogom siratni. Halkan reagált. A gyász is egyértelmű dolog, ugyan megszokni nem, csak megélni lehet. Újra és újra.
- Te totál befordultál!
- Képzeld, a beszélgetésünk alatt érdeklődtem a nevéről, de azt mondta, hogy nem árulhatja el kívülállóknak, vagyis azoknak, akik nem fenyők. Végül megkért, hogy hagyjam magára, szeretne egyedül lenni az utolsó perceiben. Viszont mielőtt elmegyek, nyúljak be az ágai közé, mert úgy érzi, lóg még valahol egy magára hagyott szaloncukor. Igaza volt, megtaláltam. Gyorsan kibontottam, marcipános volt. Teli szájjal fordultam vissza hozzá. Elmondtam, hogy igazán jólesett ez a beszélgetés, köszönöm neki, és nagy kár, hogy többé nem találkozunk, mert egyszer, ha meglelem a választ arra a kérdésre, hogy ki vagyok én, szívesen megosztanám vele is. Hiszen ő azt tudja, válaszolta, és jól tudom én is. Rám kacsintott, éreztem, hogy rám kacsint, visszakacsintottam. Aztán mintha tüske szúrt volna lágyan a hátsómba, s én már csúsztam is vissza a világ pereméről a világba. Abban a reményben, hogy találok még valahol néhány elkallódott szaloncukrot.
- Neked agyadra ment a karácsony! Ekkora egy zagyva álmot…
- Nem, nem álom volt. Most már egészen biztos vagyok abban, hogy a furcsa fenyővel való találkozásom - vajon mi lehet a neve? - valóban megtörtént.

kép: unsplash.com