2016-ban jelent meg Bérczes Tibor Élni és halni hagyni című könyve, amely az eutanáziáról szól, egészen pontosan a holland eutanáziagyakorlattal kapcsolatos interjúkat tartalmaz. Tehát ez az alapjában véve is rendkívül izgalmas téma még izgalmasabbá válik azáltal, hogy – nagyon is - eltérő álláspontokon, különböző véleményeken keresztül történik a bemutatása. Hamar ki is derül, hogy hiába van törvény által legalizálva és szabályozva, hiába fogalmazták meg a feltételeket, az eutanáziát sosem lehet egészen pontos keretek közé szorítani, mindig is lesznek bizonytalanságok, kérdések, vitatémák vele kapcsolatban.

Néhány alapinformáció

A holland parlament 2001-ben fogadta el a „kérésre történő eutanáziára és az asszisztált öngyilkosságra” vonatkozó törvényt, amely egy évvel később lépett hatályba. Asszisztált öngyilkosság esetén az orvos szerepe arra korlátozódik, hogy a beteg rendelkezésére bocsátja az élet befejezéséhez szükséges szert. A holland törvény nem tekinti eutanáziának a passzív eutanáziát, amely a kezelés leállítását jelenti. Valamint nem tekinti eutanáziának a palliatív szedációt sem, vagyis azt a fajta fájdalomcsillapítást, amelynek egyik mellékhatásaként lerövidül a páciens élete. Érdekes, hogy mennyi új fogalom jön be, hogy ennyire komplex a téma, amellyel kapcsolatban nekem eddig épp csak halványan derengett valami. És akkor még nem is említettem az öneutanáziát, illetve  a gyerekeutanáziát (lsd. később).

Az eutanázia és az asszisztált öngyilkosság alkalmazásának feltételei a következők: az élet lerövidítésre irányuló cselekedetet orvos hajtja végre, aki a törvényben megfogalmazott gondossági kritériumok szerint jár el, és cselekedetét jelenti az illetékes halottkémnek.

A gondossági kritériumok az alábbi képen olvashatók:

Az eutanázia vagy asszisztált öngyilkosság mellett döntő páciensnek nem feltétlenül szükséges szándéknyilatkozatot tennie, elegendő, ha kérését közli az orvossal, aki arról írásos feljegyzést készít.  A szándéknyilatkozat mindaddig érvényes marad, amíg azt meg nem változtatják, de érdemes időről időre megerősíteni a szándékot az orvos felé. Ez például demencia esetén különösen fontos lehet.

Folyamatos viták és tisztáz(hat)atlan pontok

A törvényesítés ellenére az eutanáziavita gyakorlatilag a mai napig tart, hiszen rengeteg a tisztázatlan kérdés és a kétely, valamint újabb és újabb témák merülnek fel. A legkényesebb és legvitatottabb kérdések közé tartozik például a felelősség. Amíg kezdetben az a nézet volt az általánosabb, hogy az orvost terheli a felelősség oroszlánrésze, ma ez már sokkal inkább eltolódott a páciens aktívabb szerepe és nagyobb felelősségvállalása felé. Vagyis az orvosi döntés helyett előtérbe került az önrendelkezési jog.

A folyamatos vita egy másik kényes pontja az, hogy mi is tartozik tulajdonképpen bele az „elviselhetetlen és kilátástalan szenvedés”-be. Az ehhez való viszonyulás is sokat alakult a törvény hatálybalépése óta. Kezdetben szinte természetes volt, hogy csak a végstádiumban lévő betegeket érinti, de aztán a kifejezés egyre tágabb értelmezést kapott. Ma már sokan nem csupán a testi, hanem a lelki, valamint szociális okokból történő szenvedést is figyelembe veszik, bár az utóbbiakat nagyon nehéz „objektíven megragadni”.

Az eutanáziát támogatók között ma is akad olyan, aki tovább tágítaná, és akad olyan is, aki szűkítené az „elviselhetetlen és kilátástalan szenvedés” fogalmát. De abban a legtöbben egyetértenek, hogy az eutanázia nem jog, hanem kérés. Hogy a páciens csupán kérheti és nem követelheti, hogy rövidítsék le az életét. Tehát továbbra is kivételes megoldás kell, hogy maradjon.

Eutanázia az orvosok szempontjából

A holland lakosság nagy része az eutanázia pártján áll, és az orvosok mintegy 7%-a utasítja el (egy néhány éves felmérés alapján) azt kategorikusan. Éles helyzetben persze sokan megtorpannak, illetve határokat húznak meg maguknak. Akad olyan például, aki csak rákos betegek esetében végez eutanáziát. Az eutanáziavita kezdete óta egyre elfogadottabb az a hozzáállás, hogy nem csupán a gyógyítás, hanem a szenvedés enyhítése is az orvos feladatai közé tartozik. Ám az eutanázia nem olyan feladat, amelyben rutint lehet szerezni. Az az orvos is legfeljebb évente 1-3 alkalommal találkozik vele, aki számára bevett gyakorlat.

Az esetek 80%-ában a háziorvosok az érintettek. Az alábbiakban két – eutanáziában már tapasztalatot szerzett - háziorvos (a könyv két interjúalanya) gondolatait osztom meg.

 1.David de Boer háziorvos gondolatai:  

• Felmerült benne a kérdés, hogy vajon egy orvosnak minden embert vagy csupán a beteg embert kell-e szolgálnia. Ő arra jutott, hogy a beteg embert szolgálja, tehát csak beteg ember eutanáziakérelmét fogadja el. De a testi és lelki betegségben szenvedőket egyaránt figyelembe veszi.
• Ha valaki öneutanáziát szeretne végrehajtani magán, például Drion-tabletta bevételével, tegye meg, ha úgy érzi, viszont azzal neki orvosként nincs dolga. (Drion-tabletta: olyan gyógyszer/gyógyszerkombináció, amely megöli az embert, az öneutanázia esetére hozták létre. Erről a következő bejegyzésben lesz részletesebben szó.)
• Óriási különbség van önrendelkezési jog és a felelősség áthárítása között. Nagyon nem szereti, ha valaki eutanáziát kér tőle, de a teljes felelősséget rá hárítaná. Az ilyen páciensek kérését nem hajlandó teljesíteni.
• Úgy látja, hogy az eutanáziakérések legerősebb motivációja az, ha valaki látja, hogyan hal meg egy közeli hozzátartozója vagy barátja, és azzal érvel, hogy ő nem szeretne úgy távozni.
• Sok eutanáziát kérő páciens azt gondolja, hogy majd lesz egy pillanat, amikor elköszönhet a szeretteitől. Ám a házorvos azt mondja, hogy ő még soha nem látta, hogy az emberek úgy igazán elbúcsúztak volna. „A búcsúzás tulajdonképpen nem lehetséges. Ez mindig egy mozgásban lévő vonat, és mindig ott a remény, hogy majd még történik valami. … Azért gondolom, hogy az emberek fejében mindig ott van valamilyen halál utáni élet, mert nem tudnak búcsút venni.”
• Az a tapasztalata, hogy a jól előkészített eutanázia segít abban, hogy a hozzátartozók fel tudják dolgozni a szerettük halálát, abban az esetben, ha döntésbe ők is be vannak vonva. Ha azonban az eutanázia nincs jól előkészítve, az katasztrófa, az rosszabb, mint a természetes halál.

  2. J. K. háziorvos gondolatai:

• Arra a kérdésre, hogy félnek-e még olyankor az emberek, a következőt válaszolja: „Nem, mert addigra már átlépték a küszöböt. De ez emberenként változó. Még olyan is volt, aki már mutatta is, hova adjam be az injekciót, hadd legyünk már túl rajta.”
• A hozzá forduló lelki betegeket visszautasította azzal, hogy most így érzik, de lehet, hogy egy hónap múlva már másképp látják a dolgokat. Ez általában be is igazolódott, és a betegek nem mentek hozzá még egyszer ezzel a kéréssel. Bérczes Tibor megemlít egy dokumentumfilmet, amelyben olyanok szerepelnek, akiknek lelki beteg hozzátartozói öngyilkosságot követtek el, mivel eutanáziakérésüket nem fogadták el. A háziorvos azt feleli, hogy nem hajlandó elvégezni tízezer eutanáziát csak azért, hogy sikerüljön megelőzni egyetlen ilyen öngyilkosságot.

Mindkét háziorvos azon a véleményen van, hogy a páciens igenis vállalja magára a felelősség rá eső részét. Ha rajtuk múlik, igyekeznek mindig az asszisztált öngyilkosságot szorgalmazni, amelyben „csak” a segítségnyújtás a feladatuk, és aktívabb szerepe van a betegnek.

Ha egy családtag kér eutanáziát

Y. V. matematikus édesanyja 46 éves korában hajszálhíján élte túl a mellrákot, és hetven éves múlt, amikor csontrákot állapítottak meg nála. Először sikerült tünetmentessé válnia, de a betegség néhány év múlva kiújult, és akkor már nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet meggyógyítani. Az édesanya 85 éves volt, amikor eutanáziát kért. A döntést önállóan hozta meg, ezért a matematikus meglepődött, és kirekesztettnek érezte magát. De „minden ösztönös és nem tudatos tiltakozásom ellenére is egyet tudtam érteni a döntésével” – mondja. Amikor az édesanyja eldöntötte az időpontot, ő beírta azt a naptárába. „Nagyon furcsa érzés, amikor az ember beírja a naptárába: január 21. anyám halála.” Onnantól kezdve heteken át folyamatosan búcsút vettek. Az, hogy tudták, mikor fog megtörténni a halál, felfokozta a búcsú érzelmi oldalát. Az eutanázia napján és bekövetkeztekor a búcsú már nem volt olyan intenzív.

A matematikus további gondolatai az alábbi képen olvashatók:

Mit gondolok én az eutanáziáról?

Ezen akkor elmélkedtem először, amikor évekkel ezelőtt megnéztem a Mégis kinek az élete? című darabot a Centrál Színházban. Egy autóbalesetet szenvedett középkorú férfiről szólt (Rudolf Péter), aki nagyon súlyos sérülésekkel, teljesen lenyomorodva feküdt a kórházban, és nem akart továbbélni. A nézőtéren ülve könnyű volt az ő pártján állni. Az még valóban nem nagy kunszt, ha kimondom, hogy támogatom az eutanáziát, mert az embernek igenis legyen joga a saját döntéseihez, még akkor is, ha az olykor – indokolt estben – az élet lezárását jelenti. De hogy nekem lenne-e bátorságom az eutanázia mellett dönteni, illetve hogyan reagálnék, ha egy közeli hozzátartozóm kérné az élete lerövidítését, azt nem tudom. Azt viszont igen, hogy a helyes az lenne, ha tiszteletben tartanám az akaratát, és maximálisan támogatnám.

Hogy ez mennyire nehéz, azt csak a közvetlenül érintettek tudhatják: eutanáziát kérők, orvosok, hozzátartozók. Én nagyon tisztelek mindenkit, aki mer ekkora döntést hozni, és akinek bármilyen módon van ilyen irányú tapasztalata.

Az eutanázia kicsit olyan, mint az abortusz: létező dolog, akár legalizálva van, akár nem. Akárcsak az utóbbival, ezzel is úgy vagyok, hogy akkor már jobb, ha törvényesítik: úgy nívósabban és emberibben történik az egész, és attól még nem fognak az emberek sorba állni a kérelmükkel.

Viszont ahogy a legtöbb országban, Hollandiában is átalakulóban van az egészségügyi és szociális rendszer. Az idősgondozást például igyekeznek az otthonápolás felé tolni. Ezt pedig a mai rohanó világban az egyre inkább széteső családok nehezen tudják megoldani (ha egyáltalán tudják). A végstádiumú és/vagy idős beteg számára sokszor az egészségügyi intézményekben sincs hosszútávon hely. Félő, hogy így azok, akikkel az állam, az egészségügy, valamint a család nem nagyon tud mit kezdeni, esetleg külső kényszer hatására választják az eutanáziát. Pedig az eutanázia nem megoldás, csupán egy lehetőség. Erről sokszor van szó a könyvben, és én egyetértek vele. Nagyon szomorú, ha valaki azért dönt így, mert a környezete nyomja efelé, illetve feleslegesnek érzi magát.

A következő bejegyzésekben kitérek az eutanázia néhány érdekes és speciális aspektusára: eutanázia a lelki betegségben szenvedők esetében, öneutanázia, gyerekeutanázia, demencia.

Az idézőjeles részek szó szerinti idézetek a könyvből.

képek: pixabay.com, pexels.com, szöveges képek: saját