Elolvastam Bérczes Tibor Élni és halni hagyni című könyvét, amely a holland eutanáziagyakorlatról szól. A könyvvel és a témával kapcsolatos első bejegyzés után a következő két bejegyzésben az eutanázia néhány speciális kontextusáról írok, szintén a könyv alapján.

1) Eutanázia a lelki betegségben szenvedők esetében

A könyvben többször is szó van arról, hogy mivel a törvény eléggé tágan értelmezi az „elviselhetetlen és kilátástalan szenvedés” fogalmát, az nem zárja ki a lelki betegek eutanáziaigénylésének lehetőségét sem. A törvényesítés után kezdetben ritkán fordult elő ilyen jellegű kérés. Manapság viszont egyre több pszichésen szenvedő élne ezzel a lehetőséggel, csakhogy a pszichológusok és pszichiáterek többsége ezt nem támogatja.

Tény, hogy lelki betegségek esetén az eutanáziakérelmek sokkal problematikusabbak:

• Ezekben az esetekben a kilátástalanság és az elviselhetetlenség (gondossági kritérium, lsd. előző bejegyzés) sokkal megfoghatatlanabb, mint a testi betegeknél. Ezekkel leginkább a beteg van tisztában, az orvosnak sokszor fogalma sincs arról, hogy mit él át a páciens.
• Az ő esetükben az „alaposan megfontolt” döntés is kérdéses a lelki stabilitás hiánya miatt.
• A háziorvosok (eutanáziák jó részében ők az érintettek) jobban ismerik a testi betegeket, akikkel sokszor már az egészséges időszakban kapcsolatban álltak. Így jobban ismerik a betegségüket is.
• A pszichiátria-pszichológia területein még sok a hiány és a homály, a lelki betegségek pedig nagyon változékonyak.
• Kérdés, hogy betegségnek tekintendő-e maga a halál utáni vágy.

Ebben a fejezetben a könyv szerzője Eveline van Dijck holland filmrendezővel beszélget, akinek nővérénél skizofrén pszichózist állapítottak meg. Többször került kórházba, kezelésekre járt, állapota hol jobbra (rövid időre a gyógyszerektől), hol rosszabbra fordult. Kb. másfél év után vált világossá számára, hogy ez nem az ő élete, hogy már nem azonos önmagával. Az erős gyógyszerek nem hatottak, szenvedései fokozódtak. Arra jutott, hogy így nem szeretne továbbélni. Ez 2005-ben történt, amikor gyakorlatilag csak testi – főleg rákos – betegek eutanáziakérelmeit fogadták el. Eveline és nővére a segítségkérésekkel zárt falakba ütköztek. Végül a testvére felakasztotta magát.

Eveline érzései a következő interjúrészletben olvashatók:

"Amikor bekövetkezett a nővére halála, a fájdalom mellett érzett-e egyfajta megkönnyebbülést?

Ha beleképzeltem magam az ő helyzetébe, igen. Hogy sikerült megváltania magát a kínoktól. És azt is be kellett látnom, hogy én magam sokkal rózsaszínűbben láttam a helyzetet, mint amilyen valójában volt. De a megkönnyebbülés nem jó szó, én inkább valamiféle nyugalmat éreztem, mert akkor tulajdonképp már rég nem a saját életét és személyiségét élte, és élete utolsó éveiben iszonyúan szenvedett. És az, hogy volt hozzá bátorsága, tiszteletet is ébresztett iránta. A tette azt a reményt táplálta bennem, hogy végre megtalálta az elveszett nyugalmat."

Bérczes Tibor megkérdezi, hogy ki lehet-e jelenteni teljes bizonyossággal, hogy a nővére minden lehetséges kezelési módot kipróbált, és már nem volt értelme az újabb kísérletezéseknek, Eveline pedig azt válaszolja, hogy egyértelműen.

Eveline később készített egy dokumentumfilmet Meghalhatok? címmel, amelyben olyan hozzátartozók szólalnak meg, akiknek valamelyik családtagja lelki betegségben szenvedett, eutanáziát kért, majd miután azt visszautasították, öngyilkosságot követett el. A film nagy hatással volt a nézőkre, és kiderült: nagyon sokan éltek át hasonló nehézségeket és tragédiákat.

A filmrendezőnő úgy gondolja, hogy az öneutanázia megfelelő megoldás lehetne azokban az esetekben, amikor az eutanáziát elutasítják, és/vagy az öngyilkosság humánus végrehajtására.

"Az embernek egyébként mindig van bűntudata. Mert olyan erős a vágy, hogy bárcsak másképp alakult volna. Engem az a kérdés kínoz a leginkább, hogy a nővéremnek miért így kellett meghalnia. Magát az öngyilkosságot el tudom fogadni, de a módját semmiképpen sem. Felakasztotta magát.
Mindenkiben van életösztön, akiben pedig nincs, az beteg. Én abból indulok ki, amit Jung mond, hogy az életet nem kértük, így jogunk van ahhoz, hogy eldobjuk magunktól. Ezt tehát el tudom fogadni, de akkor az történjen humánus módon. Gyógyszerrel, ami létezik, csak épp az orvosnál és a gyógyszerésznél van a kulcs."

2) Öneutanázia

A könyvben felmerült eutanáziával kapcsolatos témák közül számomra a legizgalmasabb és egyben leghátborzongatóbb az öneutanázia.

De mi is pontosan az öneutanázia? Az öneutanázia azt jelenti, hogy valaki orvos közreműködése nélkül, humánus módon vet véget az életének, szándékát azonban előzőleg közli és megbeszéli a környezetével. Abban tér el az asszisztált öngyilkosságtól, hogy az utóbbi esetében a kegyes halálhoz használt szert az orvos biztosítja, az öneutanázia során viszont az illető maga készíti elő, és maga hajtja végre a tettét. Ilyenkor tilos és büntetendő mindenfajta segítség. Megengedett az informálás, az illető felkészülésének nyomon követése és a tett humánus módozatainak ismertetése.

Például ha az orvos megállapítja, hogy a páciens szenvedése elviselhetetlen, és rendelkezésére bocsátja az öngyilkossághoz szükséges gyógyszereket, de a végrehajtásnál nincs jelen, akkor az nem gondosan végrehajtott asszisztált öngyilkosságnak számít, nem öneutanáziának.

A holland eutanáziatörvénynek egyelőre nincsenek az öneutanáziával foglalkozó konkrét pontjai (legalábbis 2016-ban, a könyv kiadásakor nem voltak), így a rá vonatkozó szabályok a törvényből következtethetőek ki. Például a törvény kimondja, hogy csak orvos nyújthat segítséget, ami azt is jelenti, hogy senki más (az elkövetőn kívül).

Ebben a részben Bérczes Tibor egy öneutanáziát segítő egyesület, a De Einder elnökével, Dick Van Brinkkel beszélget. Érdekes, hogy az egyesületet 1995-ben alapították, a holland eutanáziatörvény pedig 2002-ben lépett hatályba.

Huib Drion jogtudós már a kilencvenes évek elején javasolta, hogy egy bizonyos életkor felett mindenki rendelkezhessen egy olyan tablettával, amely garantálja számára a gyors és fájdalommentes halált, amennyiben élni kívánna ezzel a lehetőséggel. Akkoriban nem fogadta túl nagy lelkesedés ezt, és maga a tabletta sem létezett. Ma már más a helyzet. A Drion-tabletta törvényesítése még messze van, de már hozzá lehet jutni, igaz, nem egyszerűen. A tabletta összeállításához több gyógyszer szükséges, amelyeket nagy mennyiségben kell rendelni külföldről. Ezután az illető az egyesület munkatársai által nyújtott információk vagy egy eutanáziáról szóló - Boudewijn Chabot pszichiáter által írt - könyv útmutatója alapján maga keveri ki a mérget. Ha a beszerzett szer – folyékony vagy por formájában – a pentobarbitál, akkor az önmagában elég, és nem igényel több előkészületet. (Megjegyzés: A pentobarbitált állatok elaltatására használják, illetve az USÁ-ban halálra ítélt foglyok kivégzésére.)

Ma az öneutanáziát segítő egyesület a Drion-tablettával együtt három módszert ajánl az öneutanázia végrehajtására. A tabletta mellett a második az, ha az illető önként nem vesz többé ételt és italt magához. A harmadik a héliumgáz. A hélium, ha belélegezik, nagyjából úgy hat, mint a szén-monoxid, csak gyorsabban. Jelenleg úgy tudjuk, hogy nem jár fájdalommal, legalábbis a megfigyelések alapján, de biztosan nem lehet kijelenteni. A Drion-tabletta után ez a megoldás áll a második helyen.

Bérczes Tiborban felmerül a kérdés, hogy vajon mennyire lehet fájdalom – és szenvedésmentes az, ha valaki szó szerint nem eszik és nem iszik, amíg meg nem hal. Ez az én fejemben is megfordult. Az egyesület elnöke a következőt válaszolja (nem szó szerinti idézet):

Ez a folyamat nagyjából két hétig tart, persze sok mindentől függ: kor, fizikai, egészségi állapot, stb. Az első néhány nap valóban komoly megpróbáltatás, de például egy idősebb, elhasználódott szervezet könnyebben viseli az éhezést és a szomjúságot. Az emberek félnek ettől a módszertől, csak kevesen választják ezt. Viszont biztos abban, hogy a gondozó intézetekben jóval több ilyen történik, mint ahány esetet nyilvánosságra hoznak, mert ott nem nagyon van más lehetőség.

Ez az egész öneutanázia nagyon érdekes és kemény témakör. A Drion-tablettás módszerrel egyetértek, és hiszem, hogy tényleg kíméletes verzió a rendkívüli helyzetekben. De amennyiben az öneutanáziát arra találták ki, hogy az önkéntes halált humanizálják, márpedig elvileg ez a fő mozgatórugója, erről többször is szó esik a könyvben, akkor nem tudom felfogni, hogy az éhezés – még ha saját döntésből történik is – hogy jön ehhez. Az egyesület elnökének válasza ellenére sem hiszem, hogy az humánus megoldás lenne. Elég arra gondolni, hogy egy olyan nap végén, amikor alig volt idő napközben enni, mennyire úrrá lesz rajtunk az éhségérzet. Az ember ilyenkor nyűgös, legszívesebben leharapná mások fejét, szúr, fáj, mar a gyomra, széthasad a feje, esetleg szédül, szóval mindenféle testi és lelki tüneteket produkál. Az biztos, hogy ha én ennél az öneutanáziát segítő egyesületnél dolgoznék, semmiképp sem javasolnám ezt a módszert a hozzám fordulóknak.

Ebben a fejezetben is szó van arról, hogy az öneutanázia lehet a megfelelő megoldás többek között azoknak a lelki betegeknek a számára, akiknek eutanáziakérelme nem talált meghallgatásra. Illetve a Drion-tablettával kapcsolatban nemcsak az egyesület elnöke, hanem több interjúalany is úgy véli, hogy attól, hogy az emberek birtokában van, még nem fog több öngyilkosság történni. Az, hogy ott van kéznél, ha esetleg szükség lenne rá, kifejezetten megnyugtatja a méreg tulajdonosát. A legtöbb esetben pedig az életösztön győz.

A következő bejegyzésben a gyerekeutanáziáról, valamint a demencia és az eutanázia viszonyáról lesz szó.

Az idézőjeles részek szó szerinti idézetek a könyvből.

képek: splitshare.com, pexels.com