Olyan könnyen és észrevétlenül rakódtak rám mások félelmei az elmúlt évtizedek során, olyan ügyesen, rutinosan és kaméleonszerűen simultak bele az enyéimbe, hogy igazából fel sem tűnt. Fel sem tűnt, hogy a már meglévő félelemrétegeimre újabbak és újabbak csorognak.
Csak az tűnt fel, hogy a vastagodó félelemburok, amely ezekből a rétegekből áll, szűkíti a teremet, és kiszorítja a levegőt. Pedig az a burok lehetne vékonyabb is, ha csak egy kicsivel is, de vékonyabb. Félelmeimnek egy része ugyanis nem az enyém. Alázatosan és kitartóan cipelem másokét is, bár ezzel nem segítek azoknak, akikhez ezek valójában tartoznak, és a magam dolgát sem könnyítem meg.
Az ember mindig önigazolásra vágyik. Néha gyarló módon úgy, hogy – tudatosan vagy tudattalanul – félelmeivel, rettegésivel, szorongásaival fertőz meg másokat. Nekem is készséggel adják át – ami az enyém, az a tied is! -, és én udvariasan fogadom el, még ha nem is vagyok tudatában ennek. Emellett persze lelkesen osztogatom az enyémeket a környezetemnek. Ez a folyamat – paradox módon – nem csökkenti, hanem növeli a félelmeinket.
Aki nem szorong, és esze is van, arról inkább leperegnek mások félelmei. Szorongó ember viszont végtelenül nyitott, sőt, igazi ínyenc: a legkülönfélébb csemegéket vonzza be, amelyek aztán pillanatok alatt épülnek be a szorongó egyént – ez esetben engem – körülölelő félelemburokba.
Amikor minderre rájövök, őrült dühvel kezdem kapargatni félelemburkom félelemrétegeit, hirtelen az egészet le akarom vedleni. Ugyan minek fecséreljem az időmet szelektálásra? A vedlés azonban sikertelen, és engem ugyanaz a vastag burok vesz körül, mint addig, csak most már a kaparások által okozott sebekkel együtt.
Nem szabadulok a félelmektől. Suszter maradjon a kaptafánál, szorongó a félelmeinél. Mármint a sajátjainál. Úgy tűnik, mégis muszáj szelektálnom, ki kell válogatnom az idegen félelmeket. Úgyis marad nélkülük is dögivel. De mégis hogyan tegyem, ha idegen és saját félelmek olyan jól összeolvadtak? Hogyan válasszam szét ezeket egymástól? Önismerettel, hallom valahonnan mélyről. Igaz. Az önismeret mindent ismer, ami ön, ami saját, s így könnyen veti ki magából – meg belőlem, ha elfogadom a segítségét – a nem sajátot.
De mégis hogyan kezeljem ezután mások félelmeit? Az embert nagyon intim viszony fűzi a félelmeihez. Mások félelmeiből ne kérj, viszont fordulj feléjük tisztelettel, hallom valahonnan mélyről egy bölcs jógitól.
Elengedni azt, ami nem a sajátunk
képek: felső: unsplash.com/ Gabriel Matula, alsó: flickr.com/ Saintobert Valentin
