Légy őszinte! - mondja az egyik a másiknak. Aztán meg jól meglepődik, ha az őszintén közöl valamit.  Ha nem azt hallja, amit hallani szeretne, ha nem a sablonos, megszokott válaszokat kapja, akkor rettentően zavarba jön.

Az ilyenfajta váratlan fordulatok a filmekbe valók, azok csak a kitalált történeteknek állnak jól. Az életben azonban a kiszámíthatóság és a sterilitás dívik. Illetve pontosabban a kiszámíthatóság és a sterilitás látszata. Hiszen valójában mindenki tudja, hogy semmi és senki sem kiszámítható, és legfőképpen nem steril, nem makulátlan, nem feddhetetlen. A látszat fenntartása érdekében viszont célszerű kerülni az őszinteséget.

Hogy miért kell fenntartani a látszatot? Talán így szoktuk meg, így kényelmesebb. A látszat a sablonszerűséget, a norma szerinti életet jelenti. Azt mutatja, hogy mit és hogyan kell, mit és hogyan illik. Az őszinteség ellenben felfedi, hogy mi bújik meg mindezek mögött, hogy milyen vágyak, milyen érzések, sőt tettek lapulnak ott valahol mélyen. Az őszinteség tulajdonképpen lelepleződés. A lelepleződés pedig sokszor – ha nem mindig – erősen maró és kitörölhetetlen szégyenérzettel jár. Ezzel mindenki tisztában van: ha máshonnan nem, gyerekkorából emlékszik rá. Mintha az ember tényleg meztelenül kóvályogna az utcán, durva feltűnést és megvetést keltve. Az őszinteség nehéz és felelős dolog, bátorság kell hozzá, nem is kicsi. Talán ezért is könnyebb inkább fenntartani a látszatot.

Légy őszinte! - mondja az egyik a másiknak. Aztán amikor az kijelenti, hogy márpedig az ő kedvenc színe a fekete, akkor megrökönyödik. Miért nem a kék vagy a zöld? Miért nem valami természetesebb, elfogadhatóbb szín? A fekete nem lehet kedvenc szín, nem az a funkciója. A fekete a halál színe. A halál pedig… amolyan tabutéma. Nehéz róla őszintén beszélni. Akinek mégis a fekete a kedvenc színe, annak gonosz a lelke! Csak hát az van, hogy az őszinteség cseszik a skatulyákra, a megszokott képzettársításokra, az őszinteség az igazat hozza ki azokból, akik teret engednek neki.

Az emberből kikívánkozik az – önmagával és másokkal szembeni – őszinteség iránti igény. Talán hangot is ad ennek. Ám a vele járó szokatlanságot, váratlan fordulatokat, a lelepleződés és leleplezés súlyát már nem biztos, hogy tudja kezelni. Ennek a kettősségnek köszönhetően óriási a feszültség a lelkekben. Az emberek a szívük mélyéről és torkuk szakadtából ordítanak, mégis befogják a fülüket, hogy ne hallják se a saját, se mások üvöltését.

képek: unsplash.com, felső: Sandis Helvings, alsó: Maaike Nienhuis