Tóth Krisztina Pixel című novelláskötete különös játékra hívja az olvasót. Persze felnőttként az ember tudja, hogy lehetősége van eldönteni, részt vesz-e a játékban, vagy sem. De bárhogy is határoz, mindkét esetben erős és különleges olvasói élményre számíthat.
A könyv harminc történetet tartalmaz, igényesen megírt, erős, önmagukban is értelmezhető szövegeket súlyos emberi sorsokkal. Ám az olvasó egészen hamar rájön arra, hogy a szereplők, a történetek valamilyen módon kapcsolódnak egymáshoz. Néhány novella elolvasása után újra és újra előjön a „valami dereng” érzés: ez a szereplő ismerős, emlékszem rá valahonnan.
Valószínűleg eleinte mindenki lelkesen vállalkozik a játékra. Néha egészen hosszasan gondolkodik, hogy az, akiről olvas, hol bukkant fel előzőleg, máskor viszonylag könnyű a dolga, például amikor a szereplő meg van nevezve - ez hol így van, hol meg nem -, és olyankor egyből rájön, hogy ez a David az a David, akinek a magyar-román származású Cosmina az anyja, akiről már többször volt szó. Aztán egyre több puzzle-darabka lebeg az olvasó szeme előtt, aki pontosan tudja, hogy valahova mindegyiket be lehet illeszteni, de egyre több a történet, egyre több szereplő jelenik meg, és egyre komolyabb agymunkát igényel a puzzle-darabkák helyének megkeresése. Ilyenkor nyugodtan lehet úgy dönteni, hogy a csudába ezzel az egész kirakósdival, hogy az olvasó ezután csak az aktuális puzzle-darabra koncentrál. Sőt, ha az agyat kikapcsoljuk, vagyis nem kezdünk gondolkodni, amikor bevillan a „valami dereng” érzés, akkor talán érzelmileg még inkább el lehet merülni az éppen olvasott emberi sorsokba.
Az én elmém - bár próbáltam leállítani - végig pörgött, állandóan visszalapoztam: volt, hogy be tudtam illeszteni a puzzle- darabkát egy nagyobb, összefüggő részletbe, és olyan is akadt, hogy nem. Talán védekezés is volt ez az elmém részéről: nem hagyott időt arra, hogy a novellák teljesen a mélybe rántsanak érzelmileg. Ugyanis amennyire különleges hangulatú, izgalmas és játékos a kötet, annyira fájdalmas, kilátástalan emberi sorsokat rejt magában. Az elbeszélő néha kikacsint az olvasóra: tudja, hogy a dolgok jobban is alakulhatnának, de nem tehet semmit. A sors meg a valóság felett nincs hatalma, és bár a sors többféle lehetőséget kínál fel, a valóság ezeknek az embereknek az esetében valahogy mindig a legrosszabb verziót választja:
„A sors többféle lehetőséget kínált fel, és a valóság a legrosszabbra bökött rá, hogy jó, akkor történjen ez.”
A legrosszabb verzió néhányaknál elviselhető, másoknál viszont egészen tragikus. Még annak a szeretői párnak sincs esélye egy kicsit élhetőbb életre (a boldog szót nem is merem használni), ahol időközben a férfi is elválik a feleségétől, a nő pedig már régóta egyedül neveli a gyerekét. Ám valahogy náluk is félresiklanak a dolgok. Mint ahogy például nem sikerül a görög származású Gavrielának sem, aki Párizsban telepedik le:
„Gavriela nem boldog, mert ez Párizsban is keveseknek sikerül, de tulajdonképpen elégedett. Van egy barátnője, akivel együtt járnak vásárolni.”
A Pixel szereplői belefáradnak vagy rég belefáradtak az életbe, feladják vagy rég feladták a reményt. Csak sodródnak a sorsukkal, bolyonganak, egy kicsit belekapaszkodnak abba, akik az útjukba akadnak, de eszükbe sem jut az identitásukat keresni. Saját sorsuknak inkább elszenvedői, mint aktív szereplői. Persze nem is nagyon van más lehetőségük, ha a valóság ilyen kegyetlen játékot űz velük. Különböző korúak, Európa különböző országaiban (Franciaország, London, Magyarország, Románia, Németország, Szerbia, Görögország) születnek/ élnek, sokan közülük elhagyják a szülőföldjüket, vannak olyanok, akik kisebbséginek számítanak a saját országukban. Vallásuk, anyagi hátterük, bőrük színe sem egyforma. És mégis: az elbeszélőnek és az olvasónak lehetősége nyílik arra, hogy felülről rálásson az életükre, valamint a kapcsolódási pontokra. A legtöbbjük magányos és idegennek érzi magát a világban, pedig nagyon is sok a közös bennük. Az előzőekben említettek mellett a közép-kelet európai történelmi háttér mindenképp. Például a Párizsban született Jean-Philippe fiatal felnőttként a Balkánon nyaral szerbiai magyar ismerősével és annak barátaival, de fogalma sincs arról, hogy épp melyik országban járnak. Pedig az anyja görög származású, és megjárta Auschwitzot: vagyis hiába érzi magát idegennek az útitársai között, a múltja nem is annyira távoli, mint ahogy azt ő gondolná.
A sok reménytelen és keserű sors megismerése, illetve a kudarc után - hogy nem mindig tudom a puzzle – darabkákat egymáshoz illeszteni - végül egy kicsit mégis megnyugszom: minden szereplő része a nagy egésznek, az is, akinek nem találom a helyét, az is, aki nem találja a helyét. Tehát kapcsolódnak egymáshoz, vagyis nem is annyira magányosak (illetve nem szabadna annak lenniük), és van - közös vagy hasonló - múltjuk. Mondjuk ettől még a valóság dönthet úgy, hogy életük rosszul, sőt a lehető legrosszabbul alakuljon.
Tóth Krisztina Pixel című kötete az eszemet és a szívemet is mozgásba hozta, sőt durván leterhelte, de ennek köszönhetően vált igazán különleges olvasói élménnyé. Elolvasása közben, illetve után senki ne csodálkozzon, ha a metrón azon elmélkedik, hogy vajon mi köze a mellette ülőhöz?
Végül két idézet a könyvből:
„Tulajdonképpen a férfi semmi másra nem vágyott, mint minden kötelezettség nélkül a nő mellett lenni, lehetőleg állandóan. Azt is írhatnánk, sokkal rövidebb és elegánsabb volna, hogy szerette ezt a nőt. Ám rögtön hozzá kellene tennünk, hogy a maga módján, bár ez se jelent semmit, hiszen mindenki csak a maga módján képes kapcsolódni egy másik, a maga módján ezt váró és megengedő lényhez.”
„Az egyikük félig román, félig magyar, a másikuk görög zsidó, vagyis teljesen átlagos francia asszonyok már nyugdíjas korú közalkalmazott férjekkel. Nem beszélnek se románul, se magyarul, se héberül, se görögül, és minthogy franciák, más nyelven se.”
Tóth Krisztina
képek: tóth Krisztina: wikipédia, többi: saját
