Tamás Kincsőről és Módos asszony üres kézzel című regényéről először egy erdélyi ismerősömtől hallottam. Különösen örültem annak, hogy az írónő nem csupán a kortárs erdélyi irodalom, hanem azon belül is a székely irodalom képviselője. Majd örültem annak is, hogy elolvastam a könyvet.

A cím izgalmasan cseng, asszonysorsot és ellentéteket sugall. A műből pedig maximálisan ki is derül, hogy miért pont módos asszony és miért pont üres kéz. De miről is szól tulajdonképpen?

Adott egy háromfős család: Sára (anya), Józsi (apa), Csaba (fiú). A család egy székely faluban él, ahol nem könnyű az élet. A huszonéves Csaba viszont egészen Amerikáig menekül, hogy megszabaduljon attól a sorstól, ami rá várna, ha a szülőföldjén maradna.

A  generációs ellentétek, illetve a vidék kontra nagyváros már megszokott, bejáratott témák, ám a történet egy csöppet sem unalmas. Több dolog is akad, amely a regényt egyedivé és izgalmassá teszi. Először is az, hogy Tamás Kincső tökéletesen bele tud illeszkedni mindhárom szerepbe, így az olvasó egy hiteles és tűpontos karakterábrázolást kap, sőt, könnyedén azonosulhat a család bármely tagjával. A regény során váltakoznak a nézőpontok, hol Sára, hol Józsi, hol pedig Csaba szemén keresztül látjuk a dolgokat.

Maga az indulás is nagyon erős és hatásos: Sára megérkezik a bukaresti repülőtérre, úticélja pedig nem más, mint San Francisco. Nem jókedvéből utazik, hanem azért, mert tíz éve nem látta a fiát, akivel komoly szándékai vannak. Az idősödő asszony számára már a reptér és a repülés is új, sok mindent megtudunk róla abból, ahogy várakozás során a többi embert figyeli. Olyan ez az első fejezet, mintha sűrítve tartalmazná mindazt a feszültséget, azokat a kulturális, generációs és gondolkodásbeli különbözőségeket, amelyek a következő részekben kibontakoznak.

A különösen speciális kontextus a másik tényező, amely miatt különlegessé válik a család sztorija. Nem egyszerűen egy sima vidék kontra nagyváros ellentétről van itt szó: egyik oldalon egy székely falu, a másikon pedig San Francisco áll. A székely falu egy kis izolált terület, ahova kevésbé szűrődnek be a modern, folyton változó, dinamikus világ lehetőségei, trendjei, hóbortjai. Itt többnyire a szegénység dominál, bár Sára családja egy kicsivel jobban él, mint az átlag. A mezőgazdaság az emberek életének szerves része, amely kemény, szinte élethosszig tartó, állandó munkát követel. Vagyis ebben a faluban merőben más az emberek életvitele, mint a világ egyik legnépszerűbb amerikai világvárosában. Nem csoda hát, hogy fokozottan ellentétes világok fokozottan intenzív hatásai csapódnak le anyán és fián.

A háromfős család két pólusa Sára és Csaba. Sára merev, konzervatív gondolkodású asszony, aki ragaszkodik ahhoz az értékrendhez, amelyben felnőtt. Idegenkedve figyeli a nagyvárosi forgatagot, meg azt, ahogy Csabáék élnek. Nem akarja tudomásul venni, hogy a fia tulajdonképpen boldog, hogy Amerikában találta meg a helyét. Nem, Sára haza akarja őt vinni, hiszen egész életében érte dolgozott, érte tett mindent. Ahogy a fiú megszületett, az asszony eltávolodott a férjétől, aki a semmibevétel és a mindent Csabáért helyzet elől az alkoholba menekült és depresszióba esett.

Székelyföld

Aztán Csaba is elmenekült a frusztrált családi hangulat, a megmondják, hogy mit csináljak, valamint szülőföldjének reménytelen és szürke világából. Ő a család másik pólusa, akinek egy teljesen másfajta élet jön be, mint amit Sára elképzelt neki.

Emellett van egy fontos dolog, amiben nagyon különbözik az anyjától, mégpedig az, hogy Csaba tudja élvezni az életet. Ez pedig a szülőföldjén egy csöppet sem magától értetődő, különösen, ha valaki olyan természettel van megáldva, mint Sára. Az asszony gondolatai rámutatnak a részben kulturális, részben személyiségbeli különbségekre. Számára furcsa, hogy a fiatalok otthon pihennek és kaját rendelnek, ahelyett, hogy a házimunkával foglalkoznának. Furcsa neki az is, hogy képesek egészen hosszasan ücsörögni az óceánparton, valamint az, hogy gyakran csüngnek egymáson, hogy  ölelkeznek. Sára és Józsi kapcsolata nem ilyen, ez hamar nyilvánvalóvá válik. Meg hát székely ember viszonylag nehezen mutatja ki az érzelmeit. (Igaz, ez felszínes általánosítás, de valami azért van benne.) A regényből az is kiderül, hogy a gyereknevelés terén is akad némi kulturális és gondolkodásbeli eltérés: másképp vélekedik erről Sára, és másképp Csaba anyósa.

„- Ó, a fiatalok nem tudják, mi a jó nekik. Csak a holnapot látják, s élnek a mában. Mintha holnapután nem létezne! Nem tudnak előre tervezni, nekünk kell megoldanunk a sorsukat. Ezt vállaltuk, amikor a világra hoztuk őket.
- Sarikam - mosolyog elnézően -, itt nem igy megy. Szabadsag van, mindenki teszi, mit szeret.”
(Csaba anyósa akcentussal beszéli a magyart, azért van így írva.)
"Mindenki maga választ életet.", mondja szintén Csaba anyósa, amin Sára nagyon eltöpreng.

San Francisco

Nem véletlenül említettem, hogy az előző eltérések részben Sára személyiségéből és gondolkodásából adódnak. Kötelességtudó, szorgalmas asszony, akinek megvan a magához való esze. Ő tartja el a családot, de egyvalamire képtelen, ami viszont rányomja a bélyegét az egész családi légkörre: egyáltalán nem tudja élvezni az életet. Szerinte mindig dolgozni kell (elsősorban Csabáért), nincs idő ilyesmire. Pedig nemcsak Csabának, hanem Józsinak is igénye lenne erre:

„De rég nem sétáltam holdfényben, azt a Máriáját neki! Sárival nem lehetett mezőkön sétálni este, a bálból, lakodalomból egyenesen haza mentünk aludni, mert hajnalban kelni kell. Pedig de szerettem a holdfényes tájat.”

 Józsi jó humorú férfi, kevésbé merev természetű, mint Sára, Csaba sokkal inkább hasonlít rá, mint az anyjára, ennek ellenére sosem álltak közel egymáshoz.

„Nálunkfelé szombaton fürödnek a népek. Szombat este, hogy vasárnap a templomba tisztán ülhessenek be, ünneplő ruhákban. Na, de én nem járok templomba. Akkor fürdök, amikor akarok.” (Józsi)

„Sári mindig: „a sliccedet nyitva felejtetted, hogy nézel ki?” Felhúzom. Hátha attól jobban nézek ki, a francba.” (Józsi)

Érdekes, hogy a sok ellentétet illetően is ellentétesek az érzéseim: nagyon más az élet a két helyszínen, de közben meg nem is annyira. Mindkét helyen megvannak a generációs szakadékok, az anyósapósbeleszól(na) problémakör - „Az anyós mindig nagyon van.” (Csaba) - , az ez nem csinál semmit, illetve nem úgy csinálja, ahogy kéne (értsd: ahogy az én családomban szokás) jelenség. Családi összejövetelek vannak itt is, ott is. Igaz, az egyik helyen például Helloween alkalmából történnek, ahol tököt faragnak, az ételek nagy részét rendelik, ebéd után sziesztáznak, a másik helyen pedig disznóvágás miatt csődül össze a rokonság, amely nagyrészt mégiscsak kőkemény munka, s ahol az asszonyok azon görcsölnek, hogy nem fognak végezni a dolgokkal. Mindezek mellett élhet az ember akár egy erdélyi faluban, akár a napsütötte Kaliforniában, a hétköznapok elviseléséhez szüksége van némi (vagy több) zsibbasztószerre, legyen az az alkohol, a fű vagy egyéb cucc.

A Módos asszony üres kézzel egy izgalmas, feszültséggel, humorral és keserűséggel teli mű, amely hamar magába szippantja az olvasót. A három különböző szemszögnek köszönhetően egyaránt reális képet ad az amerikai jóléti, valamint a szegényebb erdélyi gazdálkodó életről, ezek pozitívumaival és negatívumaival együtt. Emellett sok gondolkodnivalót hagy maga után.

Bennem mindenekelőtt az a kérdés motoszkál, hogy hibás-e valaki amiatt, hogy szétesett ez a család, hogy az egy szem fiú teljesen hátat fordít a szüleinek, hogy férj és feleség kapcsolata tönkremegy, hogy mindenki boldogtalan? Az igazság az, hogy két válaszom van erre. Egy kíméletes meg egy kevésbé kíméletes.

Az utóbbi alapján Sárát teszem felelőssé a dolgokért, aki túlságosan magához akarja láncolni a fiát, nem foglalkozik a férjével, és egy túl merev és szigorú értékrendet próbál ráerőltetni a családjára. Aztán pedig nem képes elengedni, elfogadni, továbblépni.

De azt hiszem a végleges válaszom mégiscsak a kíméletes verzió, miszerint senki nem tehet (vagy egy kicsit mindenki tehet, de nincs kiemelt főbűnös) a dolgokról. Sára segíteni akarja a gyerekét egy olyan világban, amelyben nincs annyi lehetőség, mint mondjuk az Államokban, amelyben nem feltétlenül van mód és idő azon merengeni, hogy mihez is kezdjen az a fiatal az életével, hanem azt kell megragadni, ami adódik. Csakhogy az asszony túlságosan rátelepszik a fiára és túlságosan elkényezteti, Csaba pedig eléggé kihasználja az anyja rajongását. Ám az, hogy van bátorsága kiszakadni mindebből, óriási és tiszteletreméltó dolog. Az, hogy a saját életét meri élni távol a szülőföldjétől, sokak számára természetes és elfogadott, az idősebb helybeliek viszont kifejezetten elítélik azt, aki ilyen lépésre szánja rá magát. Újfent egy kulturális meg hozzáállásbeli különbség. Valószínűleg az is befolyásolja a dolgok alakulását, hogy Józsi tömény önsajnálatba merül ahelyett, hogy igyekezne aktívabban részt venni a család életében, illetve némi tiszteletet kivívni magának. Ezek azonban puszta találgatások, és a kérdés mégiscsak az, hogy lenne-e egyáltalán másik út és más végkifejlet a család és a családtagok számára, vagy egyszerűen ez az ő sorsuk? Végül valóban az asszony kapja a legnagyobb pofont, vagyis inkább egy erős gyomrost az élettől. És bár a regény egyszer csak véget ér, a történet korántsem, az emészetnivaló mellé kapok még egy kis gondolkodnivalót: az eddigi kérdések mellett azon is elmélkedhetek, hogy vajon hogyan alakulnak a dolgok a továbbiakban?

Legvégül fontosnak tartom megjegyezni, hogy Sára családja ugyan széthullott, azonban a családtagokat kitörölhetetlen, megmásíthatatlan kötelék fűzi egymáshoz: a közös emlékek és a közös múlt. Az a falusi élet a maga hagyományaival, nehézségeivel együtt, amit csak az ismer igazán, aki hosszasan él benne.

„Hogyne emlékeznék, anyuka. Amiért messze lakom, az emlékeket magamban hordom, mit gondolsz.” (Csaba)

képek: első és utolsó: saját, középső: unsplash.com/ Amogh Manjunath