Vannak határok. Kellenek is. Nem árt, ha az ember tudja, hogy mihez tartsa magát. Vagy hogy mit lép át.

Vannak külső határok meg belső határok. A külső határok eléggé adottak és konkrétak: országhatárok, időhatárok, törvényi keretek, társadalmi keretek, stb. A belső határokkal neccesebb meg melósabb a dolog. Nekik ugyanis külső társaikkal ellentétben nem erősségük az egyértelműség, a nyilvánvalóság, a beazonosíthatóság. Ellenben erősségük a rejtőzködés, a sejtelmesség meg az, hogy jól edzésben tartják a gazdájukat: tökéletesen értik, hogyan sodorják őt a legszélsőségesebb lelkiállapotokba, valamint kényük-kedvük szerint alakítják többek között a vívódás, az önmarcangolás, a bizonytalanság intenzitását.

Vannak határok. Belső határok. Az embernek először még fogalma sincs a létezésükről: óriási szabadság ez, szinte félelmetes, de ez jóval később tudatosul, ha egyáltalán tudatosul. Aztán érezni kezdi, hogy ott bujkálnak benne ezek a határok, ám hallani sem akar róluk. Később elfogadja a létezésüket, azonban mindenképp át akarja lépni azokat. Még később pedig teljesen megfeledkezik róluk, vagy annyira retteg tőlük, hogy inkább felhúz egy mesterséges határt közvetlenül maga körül, s abban a szűk térben vergődik szabadságfosztottan.

De az is lehet, hogy másképp alakul. Úgy, hogy az ember érettebben már nem az izgatja, hogy hol helyezkedik el a határaihoz képest, hanem hogy hol a helye a világban a határaival együtt. Ha eléggé bátor és nem szeret unatkozni, akkor az a célja, hogy kijjebb tolja a belső határait. Ha mozgásban akar maradni, vágyik az újra, de mégsem mer/szeretne túlságosan elrugaszkodni a megszokottól, akkor a határai közelében vagy épp a határain fészkelődik. S ha mindezektől távol áll, akkor a határaitól is távol marad.

Leginkább talán alkattól és helyzettől függ, hogy ki mit vagy mikor mit választ. Nyilván meg lehetne említeni, hogy az aktuális trendek (lépj ki a komfortzónádból, lépd át a határaidat) erős befolyásolással bírnak, de előbb felvázolt esetekben az érettségnek olyan magas fokáról van szó, amely magasságba az aktuális trendek nem érnek fel.

Ezen a szinten az ember ismeri a belső határait. Ismeri, mert kiismerte azokat. Kitapogatta a természetüket: mennyire érdemes feszegetni, alakítani, mikor figyelmeztetnek, mikor óvnak. Kitapogatta azt is, hogy éppen hol helyezkednek el, hogy ő hol helyezkedik el hozzájuk képest. És tudja, azt is, hogy hol a helye a világban a belső határaival együtt. Nem egyszerű és nem evidens dolog ez. Kemény önismeret nélkül nem megy, valamint néha durván meg kell szabadulni beidegződésektől, előítéletektől, kulturális és családi mintáktól, ideológiáktól, stb. Ugyanakkor a legfelelősségteljesebb szabadsággal jár, amellyel az ember tisztában van, és amellyel tud élni. Ezen a szinten a belső határok a kiismerésüknek köszönhetően már nem – annyira – sejtelmesek és rejtőzködők.

Vannak határok. Határok, amelyeket át lehet lépni, és amelyeket kijjebb is lehet tolni. Hogy mi a különbség? Talán az, hogy ha ember átlép egy határt, könnyen lehet, hogy onnan már nincs visszaút. Viszont ha kijjebb tolja az határait, akkor azon belül sokkal szabadabban mozoghat. Bármilyen irányban.

Woody Allen Kassandra álma című filmjében egy testvérpár nagybátyja kérésére megöl egy embert. A két férfi egyértelműen átlép egy határt. Külső – törvényi, erkölcsi – határt, valamint belső – lelki – határt is, amely utóbbi nyilván jobban megviseli őket. El is hangzik tőlük, hogy átléptek egy határt, meg az is, hogy onnan nincs visszaút. Igazuk lett.

Vannak határok. Belső határok. Izgalmasak. Érdemes kiismerni őket, és inkább kijjebb tolni, mint átlépni.

képek: unsplash.com, alsó: Pedro De Sousa