(A bejegyzésben tartalomleírás is olvasható!)

A Szonyecska (1994, margyar megjelenés: 2006) az első (és egyelőre egyetlen) olvasásom Ljudmila Ulickaja kortárs orosz írónőtől. Egyrészt rövidsége miatt választottam ezt, másrészt kíváncsi voltam erre az állandóan olvasó lányra, aki aztán férjhez megy.

Az előzetesen hallott és olvasott gondolatok alapján azt hittem, hogy tudom, mi fog történni, hogy már ismerem Szonyecskát, és nagyon is megértem. Aztán kiderült, hogy Ulickaja pont nem az az író, aki a megszokott fordulatokkal kalkulál. Néhány hete már, hogy befejeztem a művet, de még mindig töröm rajta a fejem, és nem, azt hiszem, nem teljesen értem Szonyecskát.

"Teljes húsz éven át, héttől huszonhét éves koráig Szonyecska szinte megszakítás nélkül olvasott. Úgy zuhant az olvasásba, mint az ájulatba, amiből csak a könyv utolsó lapján tért magához."

Sőt, nemcsak Szonyecska a megfejthetetlen rejtély a könyvben, hanem a másik három szereplő is. Amikor a nőfaló művész Robert Viktorovics legelőször találkozik Szonyecskával, egyből felismeri, hogy kapott még egy esélyt az élettől, feleségül is kéri, és igazán boldog a felesége és lánya körében. Jászjával való kapcsolata is úgy indul, hogy az olvasó nem tud rá haragudni, én legalábbis nem tudok. Mint ahogy nem haragszom a 18 éves Jászjára sem, aki érdekből közelít Szonyecska családjához (bár nem Robert Viktorovics elcsábítása a konkrét célja). A szegény, hányatott sorsú lány Tányának, Szonyecskáék lányának az osztálytársa, ráadásul Tánya nemcsak barátnőjének tekinti, hanem szexuálisan is vonzódik hozzá.

A négy karakter közül Tánya az, aki kissé ellenszenves a számomra. Ő az, aki nem találja a helyét a már-már idilli családi légkörben, túl haragos, túl érdektelen, apjával jóban van (amíg nem tud a viszonyról), anyjával már-már közömbös. Talán egy túlságosan összezavarodott generáció tagja.

Ljudmila Ulickaja

Furcsa és váratlan dolgok történnek ebben a könyvben. Például az, hogy egy fiatal nő, aki egész életét olvasással tölti, miután férjhez megy, többé nem vesz könyvet a kezébe, illetve idősebb koráig nem. Meg az is, hogy Szonyecskában nincs harag és nincs keserűség. Pedig ami azt illeti, bőven lehetne. A kitörő világháború derékba töri tanulási terveit, feleségként és anyaként nem csupán a háztartást kell vezetnie, hanem sokszor ő maga a családfenntartó is, mivel művész férjének nincs mindig munkája. Mindez megspékelve a történelmi háttérrel, a sok kényszerköltözéssel már bőven elég lenne ahhoz, hogy Szonyecska, akármennyire is a családja a mindene, végtelenül kimerültté, fásulttá, keserűvé váljon. Ám nem így történik. Mindezek mellett pedig Szonyecska és Tánya is eléggé különös módon fogadja Robert Viktorovics és a Szonyecska kezdeményezésére befogadott Jászja viszonyát.

Szonyecska nem haragszik, nincs benne féltékenység, nem gyűlöli meg egyikőjüket sem, sőt, ugyanúgy összetartja a családot, mint azelőtt, bár ebben Tánya már kevésbé vesz részt.

„És ez alatt a tíz perc alatt, amíg ment a házhoz, ráeszmélt, hogy tizenhét éves boldog házassága véget ért, hogy semmi nem az övé, sem Robert Viktorovics – hát mikor volt ő bárkié? –, sem Tánya, aki úgy ahogy van, másmilyen, tán az apjára vagy a nagyapjára, de  nem az ő félénk fajtája, sem a ház, amelynek sóhajait és nyögéseit éjjelenként úgy megérezte, ahogy az öregek érzik az évek során idegenné váló testüket… „Milyen igazságos ez, hogy ez a fiatal szépség lesz mellette, ez a gyengéd, finom lény, aki kivételességében és kiválóságában egyyenrangú vele, és milyen bölcsen rendezte így az élet, hogy öregségére ilyen csodával ajándékozta meg, ami visszafordította ahhoz, ami a legfontosabb benne. a művészethez…”– gondolta Szonya.”

Sok kérdés merül fel bennem. Például, hogy mit érez valójában Szonyecska? És miért reagál így? Egyáltalán boldog a házasságában? És mi a jelentősége annak, hogy Robert Viktorovics megjelenése előtt élete nagy részét olvasással tölti, és a történtek után ismét a könyvekhez fordul? Szonyecska gyenge? Naiv? Buta? Vagy épp bölcs és érett a hozzáállása?

Nem hiszem, hogy van helyes válasz, minden olvasó a maga módján értelmezi vagy nem értelmezi Szonyecska karakterét és magát a könyvet.

Az én értelemzésem a következő: Szonyecskát egy egyszerű gondolkodású, ám nagyon is bölcs nőnek látom, aki érzelmileg jóval meghaladja a hisztis és sértett egó szintjét, aki képes feltétel nélkül szeretni. Ezért nem fordul el a férjétől és Jászjától. Ezt pedig valószínűleg a sok olvasásnak köszönheti. Na de miért olvas? Pontosabban miért nem olvas házassága 17 éve alatt egyáltalán? Szonyecska szereti a könyveket, könyvtárban dolgozik, ott ismerkedik meg Robert Viktoroviccsal. Viszont én arra tippelek, hogy az olvasás leginkább pótcselekvés a számára: az irodalomba menekül, az ugyan sokszor tragikus, de mégis érzelmekkel és szenvedéllyel átitatott emberi sorsokba, a rideg és kegyetlen valóság elől. Szonyecska visszahúzódó, vézna lány, akit vagy észre sem vesznek, vagy ha igen, akkor leginkább csúfolnak. Ezért nagyon szerencsésnek érzi magát, amikor egy középkorú, világlátott és valamennyire ismert festő felfigyel rá, és feleségül kéri. Így aztán leteszi a könyveket, és az egyre cudarabb valóságot kizárva megteremti a saját valóságát. Azt a kellemes, otthonos, családi légkört, amely a moszkvai házban teljesedik ki, ahol mind a négyen legszebb időszakjukat élik meg.

„Házasságának évei alatt Szonyecskából, a fellegekben járó leányból kimondottan gyakorlatias háziasszony lett. Szenvedélyesen vágyott egy normális, emberi otthonra, vízcsappal a konyhában, külön gyerekszobával, műteremmel a férjének, fasírttal, kompóttal, keményített fehér lepedővel, amit nem három különböző darabból varrt össze. „

„Szonya vallása, mint a Biblia is, három részből állt. Csak a Tóra, a Nebiim és a Ketubim helyett ez a Leves, a Főétel és a Desszert volt.”

Szonyecska egymás után tudja meg, hogy a házból kilakoltatják őket, illetve hogy Robert Viktorovicsnak viszonya van Jászjával. Mindemellett Tánya egyre inkább távolodik tőlük. Szonyecska saját maga által kreált valóságának fala repedezni kezd, ám ő gyorsan régi módszeréhez nyúl, és ezáltal megakadályozza a teljes beomlást. Azaz egyrészt bölcsessége miatt felül tud kerekedni a történteken, amelyek attól még nyilván megviselik, de visszamenekül az olvasásba, hogy a fájdalom, a negatív érzések ne rántsák le a pokolba.

Ulickaja Szonyecskája valakinek nagyon, valakinek csak szimplán tetszik. Valakinek nagyon nem, másnak egyszerűen nem tetszik. És olyan is akad, akire semmilyen hatást sem gyakorol. Én azok közé tartozom, akinek tetszik, többek között azért, mert nagyon elgondolkodtat. Kedvenccé nem vált, de mindenesetre örülök, hogy elolvastam.

Sőt, bátran állítom, hogy a könyv zseniális, hiszen konkrétan egy 90 oldalas családregény. A rövidség ellenére megismerjük egy család történetét, és a családtagok szinte teljes életútját (persze a közös időszak a legrészletesebb). Ráadásul Ulickaja csodálatosan fogalmaz.

Meghallgattam egy online irodalmi előadást, amely többek között a Szonyecskáról is szól. Az előadó hölgy azt mondja, hogy ez a mű azért is érdekes, mert „biografikus realizmus” jellemzi. Azaz nem a szereplők pszichés háttere tárul elénk, hanem a biográfiája, illetve ezeknek a biográfiáknak a találkozásai.

Valóban nagyon izgalmas, hogy négy teljesen különböző karakter hogyan kerül – szó szerint is – egy fedél alá. Igaz, Tánya Szonyecskáék lánya, de Szonyecska, Robert Viktorovics és Jászja nagyon eltérő társadalmi és egyéb háttérrel rendelkezik. Talán ezért lehet egy kicsit Tánya a kakukktojás. Ő beleszületik ebbe a családba, de a másik három családtag valamiféle kapaszkodót keres egymásban.

Legvégül pedig egy utolsó megjegyzés, amit talán csak én gondolok így: Ulickaja fura játékot űz az olvasóval: pont attól az élménytől fosztja meg, amelyeket Szonyecska megkap az általa olvasott klasszikusoktól. A Szonyecskában nincsenek érzelmi amplitúdók, megőrülések, sem drámai fordulatok és tragédiák. Nincs egyértelmű bűnös, nincs bűnhődés, feloldozás, szereplői nem túl szimpatikusak, de nem is ellenszenvesek.

(Érdemes megnézni ezt a videót, amelyben Szabados Ági és az általa létrehozott Nincs időm olvasni kihívás követői beszélgetnek a Szonyecskáról.)

képek: Ljudmila Ulickaja: wikmedia commons, többi: saját