Feldmár András Szégyen és szeretet című könyvét azért olvastam el, mert a szégyen és a szeretet egyaránt összetett, kényes, kivesézhetetlen, ám nagyon is alapvető és mindenki életében kulcsszerepet játszó érzés. A következőkben azokat a gondolatokat foglalom össze, amelyek leginkább megmaradtak bennem, illetve elgondolkodtattak.

Szégyen

 Azt hiszem, nem igazán lehet Feldmárnál pontosabban megfogalmazni, hogy milyen és mekkora fájdalommal jár a szégyen:

„Szerintem a szégyen a léleknek olyan fájdalom, mint ha egy vörösen izzó vasdarabot belenyomnának a húsomba. Mintha érezném a saját testem, az égő húsom szagát. Az a fájdalom, amit ez a vörösen izzó vas kelt a testemben, hasonló ahhoz a fájdalomhoz, amit a megszégyenítés kelt a lelkemben.”

A szégyen mély fájdalom.

 Ezzel együtt egy teljesen alapvető emberi érzelemről van szó, bár az emberek nem beszélnek róla, igyekeznek figyelmen kívül hagyni. De az is előfordulhat, hogy fel sem ismerik, hogy fogalmuk sincs arról, hogy a szégyen meghatározza az életüket.

„Nagyon sokan úgy vagyunk vele, mint a hal, mikor megkérik, meséljen a vízről. A hal azt kérdezi: Mi az a víz? Milyen víz? Nagyon sokan szégyenben úszunk, szégyenben élünk.”

Ha valakit megszégyenítenek, akkor általában bosszút áll: kárt tesz a megszégyenítőben vagy önmagában. Azonban van esély arra, hogy a szégyenben élő elhatározza, többé nem engedi meg, hogy megszégyenítsék, valamint ő sem fog megszégyeníteni másokat. Vagyis ha valaki a megszégyenítésére készülne, egyből közbeavatkozna, és közölné, hogy ezt vele nem lehet megtenni.

"Az egyetlen módszer, amit én ismerek az, hogy egyszer elhatározom, hogy ha valaki megpróbál megszégyeníteni, a legelején, amikor hozzákezd, azt mondom neki, „Még egy szó, és eltöröm a karodat.” Vagy valami ilyesmit. Akár azt, hogy én innen elmegyek. Néha a múltat nem lehet megváltoztatni, de a jövőt igen. Azt senkinek nem tudom megígérni, hogy soha többé senki nem fogja megszégyeníteni őt. De arra tudom őket bátorítani, hogy ha valaki éppen megszégyeníti őket, akkor sétáljanak ki. Mondják azt, hogy ezt velem nem lehet megtenni."

Érdemes kiállni magunkért, ha valaki épp meg akar szégyeníteni.

Ahhoz viszont, hogy az ember eljusson idáig, szembe kell néznie a múltjával, azzal a régi, akár gyerekkori önmagával, akit megszégyenítettek. Meg kell siratnia, gyászolnia mindazt, ami történt, és aztán döntést hozhat a jövőt illetően. Ezt érdemes lenne megtenniük azoknak a szülőknek is, akik megszégyenítik a gyereküket. Nyilván őket is megszégyenítették gyerekkorukban, amire nem akarnak emlékezni, nem akarnak szembenézni azzal, hogy mi történt velük akkor. Pedig ha mindez megtörténne, akkor lenne bátorságuk ahhoz, hogy empátiával forduljanak a saját gyerekük felé, és a megszégyenítés helyett az lenne a céljuk, hogy megtudják, mi történik a gyerekükkel.

A könyvben szó esett arról is, hogy a szégyenről sokan sokféleképpen gondolkodunk, hiszen eleve különbözőképpen értelmezzük magát a fogalmat. Akad olyan például, aki szerint nincs akkora jelentősége, mint ahogy azt Feldmár képzeli.

„Az is eszembe jutott, hogy valaki egyszer nagyon lekicsinyellte a szégyenérzést, úgy találta, hogy én csak a saját szégyenkompelxumomról beszéltem neki. Úgy beszélt, mintha mások szerint a szégyen nem is létezne. Hát, nem tudom… Aludtam rá egyet, és reggel, mikor felébredtem, még mindig úgy gondoltam, hogy a szégyen az jobban fáj - nemcsak nekem, hanem mindenkinek -, mint a testi kínzás.”

Érdekes, hogy Feldmár úgy tapasztalta, hogy a magyarban a bűntudat szó sokkal közelebb van a szégyenhez, mint az angolban. Az angolban nagy különbség van guilt (bűn, bűntudat) és shame (szégyen) között.

Szégyen és bűntudat

Talán tényleg értelmezés kérdése, hogy teszünk-e különbséget szégyen és bűntudat között, de szerintem érdemes komolyan venni vagy legalábbis megfontolni, amit Feldmár mond. Szerinte a tartalombeli eltérés a két szó között az, hogy amíg a bűntudat egy adott tettre vonatkozik, addig a szégyen az ember egész lényére. Tehát ha valaki bűnösnek érzi magát, azaz bűntudata van, akkor megpróbálhatja kijavítani az általa okozott kárt, illetve dönthet úgy, hogy ezt soha többé nem fogja elkövetni. Emellett attól, hogy bűnös, még ember maradt, ezért neki is jár a tisztelet, az emberi bánásmód. Viszont a szégyent az egész testünk és lelkünk érzi, általa a teljes lényünk sérül. A szégyen mélyebb és maradandóbb, mint a bűntudat, a szégyenérzet nehezebben múlik el (ha egyáltalán elmúlik).

"A bűntudattal meg lehet küzdeni, az nem olyan veszélyes. Ami megöli az embert, az a szégyen. A különbség óriási, de senki nem akarja tudni. A bűntudat arról szól, hogy mit tettem. A szégyen pedig arról, hogy ki vagyok, vagy mi vagyok én. A szégyen a lényemet támadja meg, a bűntudat csak a cselekedetemet."  (idézet Feldmártól, de nem a Szégyen és szeretet c. könyvéből)

Ha valaki azt mondja a másiknak, hogy Szégyelld magad!, esetleg azt kérdezi, hogy Milyen ember vagy? vagy Ki vagy te, hogy ezt csináltad?, akkor megszégyeníti a másikat, vagyis tettei alapján definiálja. Feldmár szerint senkinek sincs joga ahhoz, hogy bárkit megszégyenítsen. A jogos kérdés ezek helyett az lenne, hogy Mit tettél?.

„Hogyha én lennék a király, megtiltanám, hogy egy anya vagy egy apa vagy egy tanár megszégyeníthesse a gyerekét.”

Ami azt illeti, szívesen élnék olyan országban, ahol Feldmár a legfelsőbb döntéshozó.

Számomra ezek voltak a szégyennel kapcsolatos lényeges gondolatok. A következő bejegyzésben arról lesz szó, hogy mit gondol Feldmár a szeretetről.

Nagyon nem mindegy, hogy az ember bűntudatot vagy szégyent érez.

(Az idézetek Feldmár szó szerinti gondolatai a könyvből.)

képek: unsplash.com/ 1: Cristian Newman, 2: Timothy Eberly, 3: photo 1527137342181