Úgy képzelem, hogy észak tengerei bölcsebbek, érettebbek, mélyebb gondolkodásúak, nagyobb tudásúak, mint déli társaik. Elfogadóbban és higgadtabban veszik tudomásul a dolgok, a világ meg az ember kevésbé napos vagy teljesen borús oldalát is.

Igen, észak tengerei olyan ősi tudásanyaggal és érzésvilággal rendelkeznek, amellyel talán a legmagasabb hegyeken kívül semmi és neki más.

Nem áltatnak, nem kínálnak illúziókat, nem hitegetnek azzal, hogy néhány tengeren töltött nap után majd jól rendbe jönnek a dolgok. Azok, amelyek miatt vagy amelyek elől az ember a tengerpartra utazik egy rövidke időre. Észak tengerei megvetik az efféle érdekkapcsolatokat, viszont határozottan követelik a koncentrációt. S ha az ember túl szétszórt, túlságosan töprengő, alig van jelen vagy esetleg teljesen megfeledkezik arról, hogy épp egy északi tenger partján bolyong, akkor az érintett tenger fagyos széllel, zsibbadást okozó vízélménnyel, fortyogással, sőt akár dühöngéssel vonja magára a figyelmet.

Észak tengerei ritkán mosolyognak olyan nyájasan, mint déli társaik. Mosolyukba nem hedonizmus és hurráoptimizmus, hanem lágy – életérzelmekkel teli – melankólia vegyül.
Ők nem a menekülést és a felejtést kínálják, hanem a pőre szembesülést. Ám ez utóbbit – többnyire – nem rideg kegyetlenséggel, hanem emberséggel, empátiával tárják az ember elé.

– Nézd, ilyen vagy! – súgják halkan annak, aki felocsúdva merengéséből kezd együttlélegezni a velük, kezd a hullámzás ritmusára lépni, esetleg később egy mélyebb tudatállapotban a hullámzás ritmusára táncolni. Az, aki már ennyire jelen van, nem kérdez vissza zavartan, hogy Tessék???, meg hogy Milyen vagyok?, hanem hagyja, hogy a beszívott sós levegő felszakítsa a belső gátakat, ahol szükséges, ott marjon, máshol fertőtlenítsen és gyógyítson. Hagyja, hogy a felszabadult érzések végigáramoljanak a testben. Egyre hangosabban hallja a morajlást, egye erősebben érzi a sodródást: hogy a tengerét vagy az érzelmeiét, már maga sem tudja. Észak tengerei ilyenkor megkönnyebbülve sóhajtanak fel, hogy na végre, ez is visszatért az élők közé.

Az ember mindezek mellett megtapasztalhatja észak tengereinek haragját: azt a fajta dühöngést, amely során a világ remegve fojtja vissza lélegzetét. Észak tengerei, ha mérgesek, nem ismernek könyörületet, elborulva borítanak mindent, amit érnek. Nem hiszti ez, hanem az emberiség felelőtlensége, közönye és álnoksága elleni elementáris düh.
– Te ilyet is tudsz? – kérdi ilyenkor döbbenten és rémülten az ember, már ha épp nincs veszélyben.
– Sem erősebb, sem kegyetlenebb nem vagyok, mint te! – veti oda észak érintett tengere.

Ha végül tenger és ember között létrejön az összhang, az utóbbi egészen különleges misztikus-eksztatikus hangulatot kap útravalóul. Olyat, amelyet aztán bármikor felidézhet magában, hiszen csupán igazi jelenlét szükséges hozzá. Akkor ebben a melankolikus-mámoros állapotban újra megpillanthatja észak valamely tengerének mosolyát, s a mosoly görbületében ringatózó nyugalommal finoman átsodródhat egy mélyebb tudatállapotba, amelyben visszatalálhat önmagához, illetve újra együttlélegezhet a természettel.

képek: saját