Benedek István pszichiáter, író, Benedek Elek unokája valós élményeit írja meg az Aranyketrec című művében: 1952 és 1957 között volt az Intapusztán (Vas megye, ma: Intaháza, Mesterihez tartozik) működő elmeosztály főorvosa.
Az intézménynek a Batthyányiak (Batthyány-Strattmann László) kastélya adott otthont.Az elmeosztályon már Benedek István érkezése előtt is munkaterápa zajlott, legalábbis elméletben. Ez azonban nem volt több munkaerő-felhasználásnál, azaz nem a betegek gyógyulása, hanem a kastély körüli gazdaság működtetése volt a cél. Az innen-onnan összeverbuvált személyzet eléggé félvállról (vagy még onnan sem) vette a munkát. Minek is erőltessék meg magukat, ha a bolondoknak úgyis mindegy?
„Ment minden, mint a karikacsapás, vagyis senki sem csinált semmit.”
Ilyen méltatlan körülmények közé érkezett Benedek István feleségével, aki hitt abban, hogy emberséges bánásmóddal és aktív foglalkoztatással javítható a betegek állapota. Az évek során elért eredmények pedig igazolták őt.
„ A „munka öröme” eléggé elkopott frázis, azt hiszem, ez is a szent nagy hazugságok közé tartozik. Önmagában a munkának nincs öröme. Az öröm a munka értelmével kezdődik, az összetartozással folytatódik, és az otthontalálással válik teljessé.”
A kivitelezés azonban egy csöppet sem volt egyszerű:
„Eleinte vakvágányon futottunk: egyszerű és mechanikus munkával akartuk meghódítani őket. Banális gyomlálás napokon át, majdcsak megszokják. Törmelékkő kiszedése egy készülő út talajából. Egyhangú ásás, olyan területen, ahol az sem baj, ha rosszul csinálják. Ennél könnyebb munkát nem adhattunk volna, tagadhatatlan, mégis rossz volt az eredmény. A színtelen betegek unták a színtelen munkát. Abból a hibás premisszából indultunk ki, hogy a munkát a skizofrének sztereotípiájához, monotonságához, lelki szegénységéhez kell szabni. Hát nem. Akinek színes a lelki élete, az a monoton munkát is meg tudja tölteni színes tartalommal, viszont a sivár lélek mit kezdjen ezzel az unalomtömeggel? Betegeink még jobban elfásultak, még közönyösebbek és életuntabbak lettek.”
Az open door (nyitott ajtó, kerítés- és rácsmentesség) és a no restraint (nincs semmi kényszer) elveket már 18. század elején alkalmazták Franciaországban és Angilában. Benedek is követte ezeket, vagyis lebontatta a kerítéseket, nem zárta a kórtermek ajtaját, és semmiféle kényszert nem alkalmazott, munkára sem kötelezte a betegeket.
"Aki csak hírből ismeri az elmebetegeket, úgy véli, hogy az „őrült” végletesen és véglegesen embertelen. Ennek az írásnak legfőbb célja megmutatni: mennyire emberi. És ha emberi, akkor emberséges bánásmódot érdemel. Éppen ezzel fukarkodik a társadalom több ezer éve. Hivatásnak érzem: felvilágosítani az embereket arról, hogy nincs joguk az elmebeteget kiközösíteni maguk közül. Se joguk, se okuk. Az elmebaj olyan elemi katasztrófa, amely mindnyájunkat érhet. Közös kötelességünk küzdeni ellene és emberséges bánásmóddal könnyíteni a katasztrófasújtottak terhén."
Könnyű dolga azonban azután sem volt, hogy a részben kicserélt munkatársak felfogták, hogy dolgozni kell, mert a betegek törődést igényelnek. Az intézményen kívül eleinte értetlenül fogadták meglátásait, terveit. Az anyakórház vezetősége nem volt együttműködő, az elmeosztálynak járó anyagi támogatások nagy részére is rátette a kezét.
„A közkórháznak alárendelt elmeosztály mindenütt mostohagyerek. Több ennél: kiszipolyozott pária.”
„… úgy fogták fel az elmeosztályt, mint hasznos gyarmatot, aminek létjogosultságát egyedül az adja, hogy költségvetésén hizlalni lehet a belgyógyászatot, sebészetet, fejleszteni lehet az anyakórházat.”
Később sikerült valamelyest rendezni a dolgokat, de a főorvosnak állandóan meggyűlt a baja a minisztériumokkal, különböző hivatalokkal. Az intapusztai elemosztály egy idő után országos hírű lett, újságírók, szakmabeliek érkeztek látogatóba, hogy megnézzék, mi történik ott.
A Pusztán (így említi Benedek a legtöbbször) a mezőgazdasági tevékenységek, illetve felújítási és építkezési munkálatok mellett különböző műhelyek működtek (pl. asztalos, cipész, varró). Voltak betegek, akik egész jól feltalálták magukat és ráéreztek a munka örömére, de akadtak olyanok is, akiket semmi sem kötött le. Érdekes, hogy nem volt tiltva az éles eszközök használata, rendes evőeszközökkel ettek, és volt, aki éles eszközzel dolgozott. A főorvos pedig azt írja, hogy ebből soha semmilyen gond nem volt.
Nem használtak kényszerzubbonyt és más kínzó eszközt, a lobotómiát a főorvos kifejezetten ellenezte, elektrosokkot viszont alkalmaztak. Igaz úgy, hogy a kezelés előtt elaltatták a beteget. Benedek ír arról, hogy hogyan élték meg a betegek az elektrosokkot máshol: olyan, „mintha minden alkalommal ledobnának a negyedik emeletről”, illetve „mintha sötétben a lépcsőről a semmibe lépne az ember”.
„A Puszta egyetlen betege sem tudja, hogy van villanygépünk.” – említi meg talán némi büszkeséggel. Én ezt nem tartom etikusnak, de legalább úgy csinálták, hogy a beteg a lehető legkevesebbet érezte belőle.
Az aranyketrec szó egy huszonéves skizofrén lánytól származik, aki több versében is megemlítette. A lényeg: „…az aranyketrec, amelyben bezárva élünk, nincs se ajtó, se ablak, nincs kisétálás-besétálás se … csak lassú megdermedés van. A szép poros szív megdermed – meghal a Szép.”
Benedek István pedig így ír erről:
„Kettős ketrecben élnek az elmebetegek: egyiket ők építik a lelkük köré, a másikba a társadalom zárja a testüket. A maguk csinálta ketrec rácsait lebontani nehezebb, sokszor megoldhatatlan; a társadalom emelte falat lebontani sem könnyű éppen, de legalább nem reménytelen. S ha ledönteni nem is, de megaranyozni a ketrecet! Ez is valami. Sőt – adhat-e ember ennél többet? Végre is többé-kevésbé mindnyájan ketrecben élünk. Talán a boldogság illúziója nem egyéb, mint a ketrec aranyos csillogása.
Ez lett a Puszta célja: megaranyozni a ketrecet.”
Az Aranyketrec egy 500 oldalas mű, amelynek elolvasásához idő kell, és nem csak a mennyiség miatt. A téma komolysága ellenére igazán nyomasztónak csak nagyon kevés részt éreztem, viszont nagyon sok izgalmas és érdekes dolgot, információt, esetet tartalmaz, amely megemésztése nekem lassabban ment, mert szinte semmit nem tudtam erről a világról. Az írói stílus amúgy magas szintű, és minden érthető, nem bocsátkozik érthetetlen szakmai részletekbe.
És hogy milyen kép alakult ki bennem Benedek Istvánról? Érdekes, hogy nagyon vegyes véleményeket olvastam róla a moly.hu-n. Én az Aranyketrec alapján úgy képzelem, hogy jó ember volt, aki tényleg figyelmesen bánt a betegeivel, nemcsak hangsúlyozta az emberséges bánásmódot, hanem gyakorolta is. Igazi intelektüell volt, olvasott és művelt, ám saját bevallása szerint semmit sem konyított a kertészkedéshez, gazdasági tevékenységekhez. A könyv sorai közül egy kicsit azt éreztem ki, hogy a fizikai munkát alacsonyabb rendűnek tartotta a szelleminél (de persze munkaterápiás célra megfelel). Bár nagyon sokat tett azért, hogy a lehető legjobban működjön az elmeosztály, nem volt túl harcias természetű. Voltak persze helyzetek, amelyekben a végsőkig elment, hogy segítséget, figyelmet kapjon, de nekem úgy tűnik, hogy sokszor inkább beletörődött a dolgokba. Nem kedvelte minden betegét, voltak kedvencei, és akadtak olyanok is, akiket nem szeretett. Többnyire emberségesen ír a betegekről, de a sorok között ott bujkál kisebb-nagyobb mértékben az orvosi-írói felsőbbrendűség érzet. Azt hiszem, több beteget is jellemez a hájkupac szóval, valakiről pedig azt írja, hogy alamuszi hernyó.
Találtam az index.hu-n egy érdekes cikket Intaháza történetéről, amelyből megtudtam, hogy 1958-ban Goldschmidt Dénes vette át az elmeosztály vezetését. A hatvanas években ott dolgozott Petri György segédápolóként, aki szintén tervezte, hogy megírja tapasztalatait: „már csak azért is, hogy porig romboljam dr. Benedek édeskés-nyálas hazugságait, és emléket állítsak dr. Goldschmidt Dénesnek.”
Valószínűleg sosem fog kiderülni, hogy mi igaz és mi nem az Aranyketrecből. Tény, hogy az írók hajlamosak kiszínezni a valóságot, hatalmukban áll az, hogy számukra tetsző módon örökítsenek meg dolgokat. Talán Benedek István kissé önfényez: mintha ő nem tehetne semmiről, ha hiba csúszott a rendszerbe, akkor azért a pénzhiány, az egészségügyi rendszer, a nagyhatalmú államemberek, a beteg családja, stb. volt a felelős. Ennek gondolom bőven van valóságalapja, de nehéz elhinni, hogy ő mindig mindent jól csinált (ezt nem írja konkrétan, de ez jön át…). Emellett nyilvánvaló a számomra, hogy egy elmeosztályon az Aranyketrecben megjelenített állapotoknál sokkal durvább állapotok uralkodnak, és emészthetetlen dolgok – is – történnek. Igaz, a Puszta speciális hely volt, de könnyen lehet, hogy sok minden nincs megírva a könyvben. Akármi is történt ott valójában, egyáltalán nincs kedvem azon gondolkodni, hogy vajon miben hazudott Benedek, de ha csak részben igaz, ami a művében olvasható, már az is egészen fantasztikus, hiszen mégiscsak azt jelenti, hogy sok beteg állapota javult, köztük olyanoké is, akiken máshol nem tudtak segíteni.
A kastélyban ma a Markusovszky Egyetemi Oktatókórház Pszichiátriai és Addiktológiai Rehabilitációs Osztálya működik, ahol elvileg továbbra is rácsmentesség és aktív foglalkoztatás van. Erről bővebben például a következő cikkben lehet olvasni: Melyik a beteg, melyik a látogató? – Intaháza olyan ketrec, amelynek nincsenek rácsai
Benedek István Aranyketrece összességben egy nagyon izgalmas mű, amelyet mindenkinek ajánlok, aki érdeklődik a pszichológia, pszichiátria iránt.
képek: unsplash.com: felső: Andrik Langfield, középső: Gabriel, alsó: saját
