Mi a legnagyobb gubanc a szeretettel? Sokat gondolkodtam ezen. A legszimplább és legkézenfekvőbb válasz persze a szeretethiány, hogy a világban nincs annyi szeretet, mint amennyire valójában szükség lenne. De rájöttem, hogy mégsem erről van szó, vagy nem csupán erről van szó.

A szeretet a legalapvetőbb érzés, csakhogy amennyire csodálatos tartalmú, annyira faramuci játékos, és kiszámíthatatlanságával olykor egészen megbolygatja az életünket.

Igen, a szeretet néha cseszik úgy viselkedni, ahogy az ember elvárja tőle, és ez a legnagyobb gubanc vele. Nem parancs vagy racionális döntés hatására valósul meg, és nem könnyelmű kívánság következményeként szűnik meg. Ösztönösebb, mélyebb, intimebb, irányíthatatlanabb annál, mint hogy ilyen egyszerűen működjön. Talán a következő esetekben képes a legnagyobb gubancot okozni:

• Van úgy, hogy az ember nem szereti azt, akit szeretnie kellene. Kegyetlen és igazságtalan dolog ez, s ha tudatosul, az érintett megdöbbenve és lesokkolva kuporog, és azt kívánja, bárcsak megnyomhatna a szívében egy gombot, amelynek hatására elkezdi szeretni azt a másikat, akivel alapvetően semmi baj nincs, akinek talán létfontosságú szerepe van az életében. Szeretni akarja, hiszen az volna a helyes. Ebben az esetben a – meg nem valósuló szeretet – egészen hosszú ideig képes csendben, szinte észrevétlenül meglapulni, aztán egyszer csak alattomos módon felfedi magát, még jobban megkeserítve az érintettek életét.
• Könnyebben felismerhető az, amikor az ellenkezője történik. Vagyis az, hogy a szeretett fél sosem fog szeretni, vagy csupán eljátssza, hogy szeret. Ez egyértelműbb és tisztább helyzet tud lenni az előzőnél, de persze egy csöppet sem könnyebb.
• Az sem feltétlenül egyszerű, amikor megérezzük, hogy valaki igazán szeret. Pedig ha az ember magányos, arról ábrándozik, hogy rálel valakire, aki szereti (nem pedig arról, hogy talál valakit, akit szerethet: bár a legtöbb emberben a kettő szorosan összefügg egymással, mégis úgy vettem észre, hogy az előbbi megfogalmazás a gyakoribb). Mégis akadnak időszakok, élethelyzetek, amikor a felismerés, hogy valaki szeret, önmagunkért szeret, őrülten rémisztő tud lenni. Mert felkavar, mert kiszámíthatatlanságot hoz magával, mert kockázatos, félelmetes közel engedni valakit magunkhoz, ahogy félelmetes valakihez közel kerülni. Sőt vannak emberek, akik számára időszaktól, élethelyzettől függetlenül szinte mindig megemészthetetlen, hogy szeretve vannak. Mert ők ezt nem érdemlik meg, mert őket nem szabad szeretni.

• A szeretet nem garantál kölcsönösséget. Ennek a felismerése pedig fájdalmas, könyörtelen, sőt akár megsemmisítő is tud lenni. Pedig szeretni valakit, aki szeret, és szeretni azt, hogy valaki szeret között óriási különbség van. Ezt a felismerést sokkal kegyetlenebbnek érzem, mint azt, amikor a kölcsönösség oly módon nem valósul meg, hogy nem szeret viszont az, akit szeretünk. Az utóbbit ugyanis egy igazán érett, tapasztalt és stabil lelkivilággal rendelkező ember méltósággal tudja kezelni: feltétel nélkül, csendben szeret valakit, akitől nem vár viszonzást.
• A szeretet képes akkor is a maga útját járni, ha megvalósul, sőt esetleg magáról értetődő a kölcsönösség. A szeretet akkor érzi elemében magát, akkor tudja igazán a két fél javát szolgálni, ha nem csupán megvalósul, hanem jól valósul meg: ha az ember úgy szereti a másikat, ahogy a másiknak jó, úgy, hogy a másik teljes egészében megélheti ezt a szeretetet. Csakhogy ez nem olyan egyszerű. Sokszor az ember észre sem veszi, hogy túlságosan is a maga módján fejezi ki a szeretetét, amely kifejezésmód azonban nagyon idegen és befogadhatatlan a szeretett fél számára. Ez szerintem az igazi figyelem nélküli szeretet, amely a legkegyetlenebb és leggyötrelmesebb szeretethiányt képes okozni.

Szóval a legideálisabb, azaz valójában az egyetlen ideális helyzet az, amikor a szeretet megvalósul, valamint kölcsönösen és jól működik két fél között. És hogy mit lehet tenni más (vagyis sajnos a legtöbb) esetekben? Igazából fogalmam sincs. Könnyű lenne persze azt mondani, hogy okosabb a valóságot választani az illúzió helyett, de van úgy, hogy a valóság maró, lassan ölő kegyetlenségét nem lehet megemészteni.

Végül két őszinte gondolat a szeretetről:

"Nem kell szeretni. Az nem akarat kérdése. Az egy olyan csoda. Ha azt érzem, hogy valakit szeretek, akkor az egy csoda. És ezt észre kell venni. Nem azt mondom, hogy szeressétek egymást, hanem akkor, amikor úgy éreztek, ismerjétek azt fel. De nem kell! Van olyan ember, akivel ez a csoda soha nem történik meg az életében." /Feldmár András/

"Émelyítően gyötrő a tudat, hogy szeretetet kell színlelned valaki iránt, akit nem szeretsz." /R. d. Laing/

képek: unsplash.com: felső: Liv Bruce , alsó: Jenny Marvin