2020. február 13. írta: Imre Bea

Van út a szabadság felé?

Van, aki közhelyes, semmitmondó sablonsztorinak tartja: egy férfi és egy nő, aki a kispolgári szürkeségnél többre vágyik. Na bumm, láttunk már ilyet, milliónyi feldolgozásban. Akad viszont olyan is, aki szerint nagyon is egyedi alkotás.

Én az utóbbi halmazba tartozom, ahányszor láttam, mindig lenyűgözött, letaglózott, lesokkolt és elgondolkodtatott. Csodálatos filmnek tartom A szabadság útjait: különleges hangulatú, kép- és zenei világú mű erős történettel és tökéletes színészi alakításokkal (főszerepben Kate Winslet és Leaonardo DiCaprio).

Az alábbiakban arról írok, hogy miről szól a film (a regényt nem olvastam), illetve, hogy milyen gondolatokat ébresztett bennem legutóbbi újranézése.

April és Frank történetén keresztül az ötvenes évek amerikai kertvárosi légkörébe csöppenünk vissza. Egy olyan közegbe, amelyben felszínes, fásult emberek élik monoton mindennapjaikat, legalábbis ezt látjuk April és Frank szemén keresztül. Sokan talán belefáradtak a negyvenes évek viszontagságaiba, s ellenállás nélkül vetik magukat alá annak a kényelemnek és egyhangúságnak, amelyet az egyre jobban kibontakozó fogyasztói társadalom és technológiai fejlődés kínál nekik. A gyerekek már a tévé előtt töltik a szabadidejüket, Frank munkahelyén pedig újabb és újabb számítógépeket adnak el. Nézőként nem csodálkozunk hát, hogy a fiatal pár dacosan és lelkesen óhajt mindennek hátat fordítani, azaz másképp és különlegesebben élni.

Egy partyn találkoznak egymással és hamar egymásba szeretnek: meglátják egymásban azt a pluszt, amelyről azt gondolják, jó alapul fog szolgálni ahhoz, hogy közös életük ne legyen szürke és átlagos. A szerelem, a kémia, a közös gondolkodás sokáig összetartja őket. Ez az állapot még akkor is fennáll – bár már akadnak konfliktusok –, amikor kétgyerekes családként az idilli kertvárosba költöznek, a Szabadság útra. Meghatározó jelenetnek tartom azt, amikor az ingatlanügynök (az álszenteskedést, felszínességet, önkényeskedést jelképezve) üres fecsegése közben komiszul egymásra kacsintanak.

A másra, a különlegesre vágyódásuk nemsokára konkrét tervvé alakul: elhatározzák, hogy Párizsban kezdenek új életet. Ez először Aprilben fogalmazódik meg, és eleinte Franknek is tetszik az ötlet, aki azt mondja, Párizsban „élnek az emberek”. Környezetük értetlenkedik fura döntésük hallatán, ám ők megállapodnak abban, hogy vállalják, hogy őrültek, amennyiben őrültség az, hogy úgy akarják élni az életüket, hogy az számítson. Egyvalaki érti meg azt, hogy tulajdonképpen a „reménytelen üresség” (a kifejezés elhangzik a filmben) elől menekülnek: az ingatlanügynök pszichiátriai kezelésre szoruló fia.

- Csak azt tudom April, hogy érezni akarom a dolgokat, igazán érezni. Érted? Ez milyen életcél?
- Frank Wheeler, azt hiszem, te vagy a legérdekesebb ember, akit ismerek.

Csakhogy valahogy mégis kezd kicsúszni lábuk alól a talaj. De miért? Mi történik valójában Frankkel és Aprillel, és főleg: mi történik – mi zajlik le – a lelkükben? És lett volna-e reális megoldás a számukra? Számomra ezek a legfontosabb kérdések, amelyekre mai napig nem tudok válaszolni. Csupán halvány sejtéseim vannak.

Sokat gondolkodtam Frank és April jellemén, illetve kapcsolatán. Felmerül bennem a kérdés, hogy szeretik-e igazán egymást, hogy egyáltalán egymásnak valók-e ők. Az előbbi határozott igen a válaszom. Egymásba szeretnek, megvan a vibrálás közöttük, de kapcsolatuk jóval több a kezdeti lilaködnél és szenvedélynél: olyanok ők, akiknek van közük egymáshoz, szeretik egymást és szeretik a gyerekeiket. Ráadásul ott a közös bizsergés, az, hogy ők különlegesek, hogy mások, mint az átlag.

Frank megjárja a II. világháborút: rendkívüli helyzeteket él át, világot lát. Amikor arról beszél Aprilnek, hogy valami igazira, valódira vágyik, háborús emléket hoz fel példának. Megismerkedésükkor dokkmunkás, majd később annak a vállalatnak az alkalmazottja lesz, ahol régebben az apja is dolgozott. Úgy tűnik, hogy ha örömét nem is leli a munkájában, érteni nagyon is ért hozzá: hamarosan felfigyelnek rá, és magasabb munkakört ajánlanak neki.

Én nézőként hiszek Aprilnek, az ő szemén keresztül látom a férjét. Ez alapján pedig Frank egy vagány, okos, jóképű fickó, akihez nem való az egyenöltönyös irodai munka, ezért eleinte meg vagyok győződve arról, hogy ez csak átmeneti állapot a férfi és az egész család életében.

Szóval Frank olyan szintű izgalmakra – vagy legalábbis olyan erőteljes érzésekre – vágyik, amilyeneket a világháborúban élt át, később viszont mégis győz a monotonitás és a kényelem. Sokat vívódik, ez érezhető és érthető (biztonság, kiszámíthatóság, karrier vs. valami más, valami új). Az, hogy inkább a jelenlegi életük folytatását, a munkahelyi karriert választaná az új kaland, az ismeretlen helyett, önmagában nem is róható fel neki. Hogy miért róható fel mégis? Azért, mert erről sokáig hallgat, és már túl későn, túl agresszív és szélsőséges formában buggyan ki belőle. Tudja, hogy valami nem oké, hogy sem ő, sem April nem boldog, hogy a jelenlegi életükön változtatniuk kellene, ha nem is Párizsba költözniük (Párizs valójában egy jelkép mindkettőjük számára: elvágyódás a jelenlegi helyzetből). Ám Frank hátat fordít Aprilnek, és hátat fordít saját magának is, egyre frusztráltabb, valós megoldás helyett pedig egy butácska – kéznél lévő – kolléganő karjaiba menekül (már az előléptetés lehetősége és a párizsi terv előtt), akit még le tud nyűgözni. Kezd fokozatosan belesüppedni abba a sivár létbe, amely ellen olyannyira tiltakozott fiatalabb korában. Frank kényelmes, gyáva és megalkuvó: épp az ellenkezője annak, mint amilyennek April látta fiatalabb korában, s ez sajnos bennem, a nézőben is kezd tudatosulni.

Frank csak vágyódik a valami más után, April kész lenne tenni érte. Ennek ellenére én őt is hibásnak látom, méghozzá abban, hogy nem jó célt fogalmaz meg. Párizs szerintem inkább a menekülést, és nem az önmegvalósítást jelképezi a számukra, a menekülés önmagában pedig nem old meg semmit.

April megrekedt a hagyományos női szerepek és az önmegvalósító, modern nő között félúton: beragadt egy köztes állapotba, amelyből visszalépni nem akar, előrelépni egy önállóbb lét felé nem tud. Nem tartom elhanyagolandónak azt, hogy fiatalkorában színésznő szeretett volna lenni, törekvései azonban kudarcba fulladtak. (Nincs részletezve, hogy ennek mi volt az oka, de valószínűleg a körülmények nem alakultak szerencsésen: gyenge társulat tagja, egy idő után már Frank sem támogatja, a nyüzsgő, kulturális élettől távoleső kertvárosi lét sem segít ebben.) Pedig azt gondolom, hogy az őt egyre fojtogató légkörtől csakis egy függetlenebb, önállóbb létbe való elmozdulás szabadíthatná ki, legyen szó akár a színészetről, akár bármiről, ami az ő saját belső motivációja, és csakis róla szól. De April nem tudja önmagát a férjétől függetlenül értelmezni. Amikor Frank arról beszél, hogy a háborúban érezte igazán valódinak, igaznak az életet, April azt válaszolja, hogy ő akkor, amikor először szeretkeztek. (Frank élményében April nincs benne, Aprilében viszont Frank nagyon is). Emellett April számára a párizsi új élet sem a saját önmegvalósításáról szólna, hanem arról, hogy Frank végre kitalálhassa, hogy mit is akar kezdeni az életével.

Az önállóbb, függetlenebb lét alatt nem a családtól való elfordulást értem, hiszen April nem az a karrierista, kötődni nem vágyó nő. Szereti a gyerekeit, szereti a férjét, a kizárólag anyai és háziasszonyi szerep viszont túl kevés a számára (a gyerekek napközben nincsnek otthon). Szellemileg többre vágyik, mint Frank (lsd: színészet: irodalommal és művészettel összefüggő szakma, illetve sokkal inkább unja az ismerőseikkel való hétköznapi társalgásokat, mint Frank), emellett úgy általában több impulzusra, hiszen ő a férjével ellentétben sosem mozdult ki a szűk környezetéből. Csakhogy April mégsem eléggé bátor és erős ahhoz, hogy valami olyan tevékenységbe kezdjen, amely igazán róla szól, amely izgalmakkal és örömmel tölti meg szürke hétköznapjait.

Persze ha belevágna, iszonyúan nehéz dolga lenne. Hiszen miért nem bír az asszonyka a seggén ülni, főleg ha a férjének jó munkája van (az ötvenes években vagyunk)? Emellett valószínűleg Frank sem támogatná, sőt túl sok lenne a számára egy határozott, önmegvalósító nő. Így ez esetben szerintem előbb-utóbb válásra került volna sor, amelynek egyedüli előnye az lett volna, hogy April kikerül egy fojtogató légkörből. De az akkori időkben egyedülálló anyaként háziasszonyi múlttal nehezen tudott volna boldogulni, illetve alapból nehéz lett volna mindkét félnek egymás nélkül folytatni az életet. Viszont legalább elmaradt volna a szerencsétlen végkifejlet.

Frank és April legnagyobb baja szerintem az, hogy egyikőjük sem mer igazán szembenézni önmagával, a saját belső vágyaival, ezért nem is alakult ki erős, önálló identitásuk. Frank apja árnyékában él, April pedig túlságosan Franktől teszi függővé magát. Emellett Frank egyszerűbb lelkivilágú, amikor April az őrület határán van, már nem érti őt, azt javasolja, kezeltesse magát. April összetettebb és egy fokkal – ha nem is eléggé – érettebb (Frank csak vágyódik, April tenne is valamit) alkat. Egy idő után túlságosan elmennek egymás mellett lelkileg: olyan távol kerülnek egymástól, ahonnan már nincs visszaút a másikhoz. April utolsó kétségbeesett lépését az önállóságára és függetlenségére tett kísérletként értelmezem, persze ekkor már mindenféle szempontból túl késő.

Összességében tehát a végső válaszom az, hogy a házaspár közös életének folytatására nem lett volna semmiféle megoldás, ám a szerencsétlen végkimenetel elkerülhető lett volna.

Érdekességképpen megjegyzem még, hogy a bejegyzés írása közben eszembe jutott Flaubert Bovarynéja: érzek egy kicsi párhuzamot a két történet között. Persze A szabadság útjai sokkal modernebb, elvilágibb, szereplőit könnyebben megértjük. Emellett Frank és April jóval értelmesebb és összetettebb karakter a Bovary házaspárnál, valamint több közük van egymáshoz, van közös boldog időszakuk, na és szeretik a gyerekeiket. Bovaryék nem igazán foglalkoznak a kislányukkal, Emma különösen közönyös a gyerekkel. Viszont April és Emma vergődése egy kicsit hasonlít egymásra.