Mostanában szívesen olvasok olyan pszichológusokról, akik izgalmas elképzeléseikkel, felfedezéseikkel tették/teszik színesebbé a pszichológia területét. Ilyen például Erich Fromm (1900-1980), aki egészen sajátosan vélekedett a szeretetről.
Fromm Németországban született, de a náci uralom elől New York-ba költözött. 1956-ban írta meg A szeretet művészete című művét, amelynek érdekes gondolatait igyekszem összefoglalni az alábbiakban.
Fromm szerint az életünk tele van érzelmi frusztrációval. Küzdünk, hogy szabad, egyedi személlyé váljunk, másfelől a másokkal való egyesülés ugyanúgy lételemünk. Ez a kettősség önmagában is erős szorongásforrás, amely ráadásul csak fokozódik a modern, fogyasztói társadalomban. A modern ember elhiszi, hogy szabad és független, miközben hagyja magát irányítani. A nyájkonformizmus áldozatává válik egy olyan társadalmi rendben, amelyben minden szabványosítva van. Fromm kapitalista embere nemcsak a munkáját végzi gépiesen, de előírások hálózzák be magánéletét is. Például, hogy hogyan szórakozzon (leginkább vásárlással, fogyasztással), hogy milyen szempontok alapján válasszon magának jó házastársat (legyen sikeres, vonzó, stb.). Maga is piaci áruvá válik egy olyan világban, amelyben minden tevékenység a piacon zajlik (árucserék), minden tevékenység a gazdaságnak van alárendelve. Még a pszichológusok is abban igyekeznek segíteni a hozzájuk fordulóknak, hogy hogyan váljanak még sikeresebbé. Az ember életének célja az előbbre jutás, elve a tisztességes csereüzlet, egyetlen öröme pedig a fogyasztás. Ilyen körülmények között a valódi egyéniség nem tud kibontakozni, és mély emberi kapcsolatok sem tudnak létrejönni. Így az ember még inkább elidegenedett önmagától, a természettől, az embertársaitól, mint valaha. A fogyasztói társadalom embere valójában emberi automata, aki a piacgazdaság, és nem a szeretet elve szerint él.
„Aligha van még egy tevékenység, még egy vállalkozás, amely olyan vérmes reményekkel és kilátásokkal indul és mégis rendre olyan kudarcot vall, mint a szeretet.”
Márpedig Fromm pont a szeretetet kínálja megoldásként az egyediség megtartása és a másokhoz való kapcsolódás együttes megvalósulásához. Szeretet alatt azonban nem annak szimbiotikus formáit, vagyis a korai anya-csecsemő és a szadista-mazochista (másik birtoklása) kifejeződéseket, illetve egyéb neurotikus megnyilvánulásokat érti, hanem azt érett szeretetet, amelyben az ember megőrzi integritását.
Fromm szerint ez a fajta szeretet nem érzelem, hanem sokkal inkább képesség. Egy tanulható képesség, amelynek gyakorlásával egyre jobbá válhatunk benne.
„A szeretet tevékeny erő az emberben; olyan erő, amely áttöri az embert az embertársaitól elválasztó falat, amely egyesíti őt másokkal; a szeretet legyőzeti vele az elszigeteltség és elkülönültség érzését, de lehetővé teszi, hogy azonos maradjon önmagával, megőrizze integritását. A szeretetben megvalósul a paradoxon, hogy két élőlény eggyé válik és megmarad kettőnek.”
A szeretet tevékenység. De nem olyan tevékenység, amelyet külső célok irányítanak, és amely emiatt kényszerből történik, hanem olyan, amely az ember belső erejét fejezi ki: ez a tevékenység szabadon történik, nem kényszer hajtja. Másképp: alakít és nem külső hatások által alakul. A szeretet alkotó tevékenység, amelynek tartalma tulajdonképpen az adás. Az alkotó személyiség (aki képes erre a szeretetre) számára az adás a saját hatóerejének legnagyobb mérvű kifejeződése: amikor ad, átéli erejét, értékét, hatalmát. Ez örömmel tölti el, és túláradómnak, elevennek érzi magát, átadja tehát a szeretett félnek azt, ami benne eleven (örömét, bánatát, jókedvét, tudását, stb.). Gazdagítja a másikat, életre kelt benne valamit, ami visszasugárzik rá, vagyis adakozóvá teszi a másik felet is. Az adás aktusában megszületik valami, amiért mindkét fél hálás.
„A szeretet olyan erő, amely szeretetet teremt."
Fromm sokszor kihangsúlyozza a szeretet cselekvő és aktív jellegét. A szeretet képessége megköveteli az intenzitás, az ébrenlét, a felfokozott elevenség állapotát: azt jelenti, hogy az aktív érdeklődés állapotában vagyunk a szeretett személy irányába. Ha valaki igazán szeret, akkor sosem unatkozik és nem untatja a másikat sem.
Ahhoz, hogy ez a szeretet kialakuljon, szükség van az alábbiakra:
– Fromm a szeretet négy alapelemét határozza meg, amelyek mindegyikének meg kell valósulnia, és amelyek kölcsönösen feltételezik egymást. Ezek: a törődés, a felelősség, a tisztelet és az ismeret. A felelősség önkéntes, tehát a felelős képes és kész valamiért felelni. Ez azonban tévútra vihet (a másik birtoklása), ha nincs tisztelet, azaz az a képesség, hogy valakit olyannak látunk, amilyen. A tisztelet kizárja a másik kihasználását, és csak akkor jön létre, ha mindkét fél független. Az ismereten a másik lényegéig hatoló ismeretet érti, a tudásvágyat, hogy megismerhessük a másik titkát, lelkének mélységeit.
– Aki szeret, az egyaránt képes önmagát és az emberiséget is szeretni. Ma már nem rökönyödünk meg, ha valaki az önszeretet fontosságáról beszél, ám az 1950-es években ez még kényesebb téma volt. Akkoriban önzésnek tekintették, amellyel Fromm nagyon nem értett egyet. Hiszen mi magunk is tárgya vagyunk érzéseinknek, saját lényünk éppúgy tárgya kell legyen szeretetünknek, mint más. Emellett a felebaráti szeretet is lényeges, vagyis az emberiség szeretete, amely lehetővé teszi az emberi szolidaritást, és a felismerést, hogy mikor ki szorul segítségre.
„Ha azt tudom mondani valakinek, hogy „szeretlek”, tudnom kell azt is mondani: „Szeretek benned mindenkit, szeretem rajtad keresztül a világot, szeretem benned önmagamat is”.”
Ha az ember csak egyvalakit szeret, akkor szeretete nem szeretet, hanem csupán szimbiotikus ragaszkodás vagy megnagyobbodott önzés. Ezért mondja azt Fromm, hogy a szeretet elsősorban nem a szeretet tárgyától függ, hanem a szeretet képességétől. A szeretet tulajdonképpen a jellem beállítódása, amely meghatározza az illető viszonyát az egész világhoz. Persze ettől még a típusai közötti különbségek függnek a szeretet tárgyától.
– A szeretet csak akkor valósulhat meg, ha legyőzzük a nárcizmusunkat. Ez azt jelenti, hogy megtanuljuk a külvilágot tárgyilagosan, nem pedig a saját hasznunk szemszögéből szemlélni. Vagyis olyannak látjuk a dolgokat és az embereket, amilyenek. Igazából a kisebb-nagyobb nárcisztikus torzítás az átlagos, amely az interperszonális kapcsolatokban is megjelenik: nem látjuk a másik valódi énjét, nem vesszük észre valódi érzéseit. A nárcisztikus beállítódás leküzdéséhez objektív gondolkodásra van szükség. Az objektív gondolkodás képessége az értelem, az értelem mögötti érzelmi magatartás az alázat, amellyel kigyógyulhatunk a nárcizmusból. Így észre tudjuk venni a nárcisztikus torzításokat és a másik valóságát.
„A szeretet képessége attól függ, mennyire tud az ember elszakadni a nárcizmustól, és az anyához meg a nemzetséghez fűző incesztuózus rögzültségtől, attól függ, mennyire tudunk felnőni, termékeny kapcsolatot kialakítani a világgal és önmagunkkal.”
– A szeretet hitből származó cselekedet, akiben pedig kevés a hit, abban kevés a szeretet. Fromm hit alatt azt a racionális hitet érti, amely a saját tapasztalatainkban, gondolkodásunkban, józan ítéletünkben, megfigyeléseinkben, független meggyőződésünkben gyökeredzik. Ez a hit az emberi kapcsolatainkban is megnyilvánul. Hiszünk a másikban, biztosak vagyunk alapvető tulajdonságainak és szeretetének megbízhatóságában és állhatatosságában. Emellett hiszünk önmagunkban is: abban, hogy létezik egy mag a személyiségünkben, amely változhatatlan. Ha nem hinnénk énünk állhatatosságában, identitásérzésünk veszélybe kerülne és másoktól függenénk. Hiszünk abban is, hogy képesek vagyunk szeretni és szeretetet ébreszteni másokban. Ennek a racionális hitnek a fontos eleme a mások lehetőségeiben való hit. Ennek megfelelően nem manipulálni akarjuk a másikat, hanem segíteni neki lehetőségeinek megvalósításában.
Ha megtapasztaljunk saját lehetőségeink kiteljesedését, a fejlődést, a szeretet hatalmának erejét, akkor tudunk másokban is, sőt az egész emberiségben is hinni. Hisszük, hogy ha megvannak a lehetőségei, ha adottak a kellő feltételek, az emberiség képes felépíteni az egyenlőség, a méltányosság és a szeretet elvei szerinti társadalmi rendet.
– A szeretet gyakorlásához a fentiekben említetteken túl fontos a fegyelem, a koncentráció és a türelem. A ma embere ezek egyikében sem jeleskedik: felszínes, szétszórt, a munkáján kívül nem törekszik az önfegyelemre, lusta, ráadásul gyorsan teszi a dolgait, és egyszerre több mindent csinál. Tehát ezeket mindenképp gyakorolni kell ahhoz, hogy a szeretet is jobban menjen. A koncentrációnk például fejlődik, ha megtanuljuk érzékelni önmagunkat, megtanulunk egyedül lenni önmagunkkal, figyelni arra, amit épp csinálunk, és figyelni másokra. Akik szeretik egymást, és megtanulnak koncentrálni, azok képesek lesznek kibúvók nélkül élni egymás közelségében.
Mindezt összefoglalva Fromm a következőképpen fogalmaz:
Az adakozó szeretet képessége az ember fejlettségétől függ: feltételezi, hogy eljutott az alkotó beállítottsághoz, túl van függőségen, nárcisztikus önimádaton, mások kihasználásán, megtanult hinni saját emberi erőiben, és van bátorsága rájuk hagyatkozni céljai elérésében. Amennyire hiányoznak belőle ezek a tulajdonságok, annyira fél attól, hogy odaadja magát, azaz hogy szeressen.
És hogy mit gondolok én minderről?
Nem bántam meg, hogy utánanéztem annak, hogy Erich Fromm mit is ért azon, hogy a szeretet nem érzelem, hanem képesség. Viszont az, amit Fromm szeretetnek hív, számomra inkább egy életszemlélet, amely pozitív, nyitott, aktív és tevékeny attitűdöt követel, amelynek segítségével az ember könnyebben megismerheti önmagát, és igazán megismerhet másokat. Azt, aki eszerint él, az érdeklődés, a kíváncsiság, az életszeretet, a fejlődés hajtja, nem az ítélkezés. Általa az ember jobban kifejezheti érzelmeit, így a szeretetét is (szerintem a szeretet alapvetően mégiscsak egy érzelem). Igazából azt hiszem, csak annyi történt, hogy Frommnak volt bátorsága erre az életszemléletre ráhúzni a szeretet fedőnevet, amit én semmiképp sem tennék. Érdekes amúgy, hogy mindezt az 1950-es években fejtette ki, amikor az Egyesült Államokban már tényleg javában tombolt a fogyasztói társadalom, amelyet Fromm felelőssé tett azért, amiért a szeretet nem tud megvalósulni a modern világban. Ma már sokan tisztában vagyunk ennek a társadalmi berendezkedésnek az ártalmaival, akkoriban viszont ezek a gondolatok ütősek lehettek azok számára, akik értették, hogy miről beszél. Fromm hitt abban, hogy radikális változások által a szeretet marginális jelenségből (kevés szeretni képes ember van) természetes jelenséggé válhatna, a kapitalizmust pedig egy szereteten alapuló társadalmi rend válthatná fel. Ám sajnos ezzel épp ellentétes irányú folyamatok zajlanak a világban. Egyrészről sokkal inkább elmélyültek a fogyasztói világgal járó hátrányok. Másfelől talán már nincs olyan mértékű nyájkonformizmus, mint az 1950-es évek Egyesült Államokában ( ahol például tényleg elő volt írva, hogy milyennek kell lennie a tökéletes feleségnek). Helyette viszont megjelent a digitális forradalom, amely – részben a végtelen mennyiségű információáramlással – a fogyasztói társadalommal együtt abszolút kizsigereltté teszi a 21. század emberét, akinek végképp sem ideje, sem ereje nincs az elmélyült, szeretetteljes kapcsolatokhoz. Fegyelem, koncentráció, türelem? Szerintem inkább hagyjuk. Ráadásul a 21. század embere még inkább mindenhatónak képzeli magát, mint valaha, ezért még nehezebben tudja leküzdeni nárcisztikus hajlamát. Szóval mindaz, amiről Fromm beszél, soha nem volt annyira aktuális, mint ma, 2020-ban. Ezért Frommal ellentétben nem tudok hinni az emberiségben, abban viszont hiszek, hogy gondolatai egyéni szinten sokat segíthetnek az önismeretben és a másokkal való kapcsolatokban.
képek: felső és alsó: pexels.com, középső: pixabay.com
forrás: Erich Fromm: A szeretet művészete
