2020. május 28. írta: Imre Bea

Az önazonosság meg a világ haszna

– Az önazonos emberek a világ hasznára válnak?
– Te mit gondolsz?
– Nem gondolok semmit, épp azért kérdezem.
– Azt hiszed, hogy az önazonos emberek inkább ártanak a világnak?
– Mondtam, hogy nem gondolok ezzel kapcsolatban semmit. És én kérdeztem előbb!
– Igen, mindenképpen. Az önazonos emberek rendelkeznek igazán azzal a felszabadult kreatív energiával, amellyel színesebbé, élhetőbbé, izgalmasabbá teszik a világot.

– Az önazonos emberek szabad emberek, nem?
– Igen, a lelkük szabad, bárhogyan alakulnak is a külső körülmények.
– És mi van, ha kontrollálhatatlanná válik ez a szabadság?
– Ezt hogy érted?
– Mi van, ha ebben a fene nagy önazonosságban és szabadságban azt gondolják, hogy mindent megtehetnek? Mi több, talán meg is tesznek?
– Önazonosság esetén nem áll fenn ez a veszély.
– Egyáltalán nem?
– Egyáltalán nem.
– Miért vagy ebben olyan biztos?
– Az önazonos ember ismeri önmagát, megvívta a csatáit magával, a világgal. Sem időt, sem energiát nem akar már arra pazarolni, hogy provokáljon, hogy megalázzon, hogy – nem létező – mindenhatóságát, kiválóságát fitogtassa, hiszen elszenvedőként mindezt megtapasztalta. Talán valóban könnyedebbnek tűnik az átlagnál. Felelőtlenebbnek. Pedig nincs annál felelősségteljesebb tett, mint hogy az ember vállalja önmagát, s vállalja az önazonossággal járó kockázatot, nehézségeket. Talán több kedve és mersze van kísérletezgetni, és a szokásosnál rugalmasabb. Ráadásul valószínűleg sokkal inkább hallgat magára, mint bármi vagy bárki másra. Ezek miatt magára vonja mások – olykor rosszalló – tekintetét, bár ez egyáltalán nem célja. Viselkedése, öltözködése, kisugárzása, megnyilvánulása, sőt az egésze élete pimasznak, szokatlannak hat néhányak szemében. Az önazonos embert vagy természetesnek, vagy különcnek látják társaik, és valljuk be, nem csoda, hogy olyan másnak tűnik, hiszen mindkét esetben kiemelkedik az átlagból. Olyan fura! Olyan beképzelt! Azt hiszi, hogy neki mindent szabad! Mondogatják a kevésbé önazonos emberek. De tudod, mi van?
– Na mi?
– Az, hogy valójában az önazonos emberek kompenzálnak és pótcselekszenek a legkevésbé. Nincs okuk ilyesmire, mert élik a saját életüket. Márpedig a világnak azok tudnak leginkább ártani, akiket frusztrációik tesznek féktelenné, azok, akik néha egészen elvetemült módon kompenzálnak és pótcselekszenek. A frusztráció pedig csak gyűl és gyűl, ha az ember nem lehet önmaga.

– De manapság sok az önazonos ember, nem? A mai szabad és sokszínű világban igazán nem nagy kunszt vállalni önmagunkat! Ugyanakkor valamiért mégiscsak eléggé elszabadultak az indulatok…
– Áh, tudtam már az elején, hogy erre akarsz kilyukadni! De tudod, mi van?
– Na mi?
– Az, hogy kevés ember él önazonosan a mai világban. Is.
– Képtelenség!
– Bárcsak az lenne. Régen egyszerűbb volt a helyzet. Régen az emberek nem feltétlenül tudták, hogy lehetne önazonosan is élni. Valószínűleg a szó sem létezett, szűkebbek voltak a keretek, amelyekben az életüket kivitelezhették, kisebb volt az átjárhatóság társadalmi szerepek és osztályok között, erősebb volt a konformitás. Az emberek nem tudták, hogy lenne más választásuk is, vagy lehetőségek híján tényleg nem volt más választásuk.
– És nem voltak pszichológusok, akik teletömték volna a fejüket a sok hülyeséggel…
– Valóban. És esetleg megmentettek volna néhányakat a teljes tébolytól… Ma már sokunkban feltámadt az önazonosság vágya épp azért, mert tisztában vagyunk azzal, hogy lehetne úgy is, hogy lehetne önmagunkat vállalva élni. De valahogy a legtöbbünknek vagy bátorsága nincs ehhez – hogyan is lehetne, amikor egyetlen lépésünket, rezdülésünket fanyalgó, háborgó reakciók garmadája kíséri? –, vagy egyszerűen elveszünk és még jobban eltávolodunk önmagunktól abban a temérdek ingerben, ami nap mint nap ér. És tudod, ez az állapot a legrosszabb: felismertük az az önazonosság lehetőségét, viszont hiába vágyjuk őrülten, mert sehogy sem valósul meg. Ez a legmocskosabb, legfájdalmasabb állapot.
– Szuper. Vagyis a világ boldogabb hely lenne, ha tele lenne önazonos emberrel. Ehelyett viszont csupa frusztrált ember bolyong benne.
– Így van.
– És van esély a helyzet javulására?
– Nincs. Mielőtt az emberiség eljutna arra a szintre, ahol az önazonosság lenne a norma, simán kipusztítja magát.
– Eléggé borúlátó vagy.
– Nem. Csak racionális.
– Akkor meg ugyan minek vállaljam az önazonosságot és a vele járó kényelmetlenségeket?
– Az ember önmagát mindenekelőtt önmagáért vállalja: azért, hogy a saját élete a lehető legjobban, legemberibben alakuljon. Persze ezzel a világnak is jót tesz, de álszentség lenne azt állítani, hogy ez az elsődleges motivációja. De tudod, nem muszáj önazonosan élni. Lehet másképp is: egyszerűbben, kényelmesebben és tele frusztrációkkal.