Amikor elkezdtem nézni, reméltem, hogy jó lesz, de azt nem gondoltam, hogy a legelőkelőbb helyek egyikét vívja ki a filmes listámon. Márpedig a dolog úgy fest, hogy a Hullámok hercege (1991, Pat Conroy azonos című regényének adaptációja) az egyik legjobb film, amit valaha láttam.

Hogy miért? A legtömörebb megfogalmazásban azért, mert hihetetlen humora miatt végigröhögtem az egészet, miközben egy szinte láthatatlan, ám nagyon is hegyes tű hatolt egyre mélyebbre a szívembe: a történések bizonyos pontjain az általa okozott megdöbbentő és felkavaró érzés sarokba szorította a bohém, könnyed, nevetős hangulatot.

Az elképesztő humor Tom Wingonak (Nick Nolte) köszönhető, egy középkorú, jóképű férfinak. Tom éles eszű, intelligens, életerős, olyan, akinek a társaságában egy másodpercig sem unatkozik az ember: frappáns, vicces szövegével mindenki érdeklődését felkelti. Dél-Karolinában él az óceánparton feleségével és három lányával, akikért rajong. Úgy tűnik, minden rendben van az életében, ám hamar kiderül, hogy magabiztossága látszólagos. Feleségével megromlott a kapcsolata, épp nem dolgozik, és már az első visszaemlékezéséből kiderül, hogy zűrös, problémákkal terhelt gyerekkora volt. Az anyját a nevén szólítja (Lila), és legszívesebben egyáltalán nem tartaná vele a kapcsolatot, ám ő mégis betoppan a fiához, méghozzá egy sokkoló hírrel. Tom ikertestvére, aki nagyon régóta mentális gondokkal küzd, megpróbált (nem először) öngyilkos lenni. Savannah pszichiátere, Susan Lowenstein arra kéri a hozzátartozókat, hogy valaki utazzon el New Yorkba, és segítsen neki, hogy minél többet megtudhasson – viszonylag új – páciense családi hátteréről. Természetesen Tom megy, hiszen egyrészt nagyon közel áll a testvéréhez, másrészt az anyjuk szeret kihátrálni az ilyen helyzetekből.

Susan Lowensteinben (Barbara Streisand) és Tom Wingoban látszólag nem sok közös van azon kívül, hogy mindkettőjüknek Savannah támogatása a célja. Susan jómódú nagyvárosi pszichiáter, akit eléggé sznob légkör vesz körül, Tom gyakorlatias gondolkodású déli férfi, aki nem érti, mi szüksége van egyáltalán a világnak azokra a fura lényekre, akik pszivel kezdődő foglalkozást választottak maguknak.

Susan: Maga mindig viccel beszélgetés helyett?
Tom: Délen ez a szokás, asszonyom.
Susan: Délen ez a szokás?
Tom: Az anyám örökbecsű mondása: „Ha egy téma túl fájdalmas, azt kerüljük vagy nevesünk rajta.”
Susan: És a Dél szokásai szerint mikor sírnak?
Tom: Mi nem sírunk.

Susan ugyan jóval visszafogottabb, higgadtabb, fegyelmezettebb, mint Tom, ám egy cseppet sem ijed meg a férfi harsány, humoros, sőt néha gúnyos stílusától. A nő mer kérdezni és mer egyre kényesebb témákba belemenni, amelyekkel zavarba hozza a férfit.

"Átkozott lélekbúvár. De kit akarok átverni? A titoktartás bajnoka voltam, túltettem bármelyik nőn, amíg Susan Lowenstein az utamba nem került. Egy férfi, aki sohasem beszélt, most egyebet sem csinál, csak beszél. A kérdéseibe és a parfümjébe egyaránt beleszédülök."

Ugyanis Tom fantasztikus kisugárzása ellenére végtelenül zárkózott. Elfojtott traumáiról, érzéseiről igyekszik tudomást sem venni, poénjai és cinizmusa részben védekezésként szolgálnak. Közös munkájukat óriási küzdelmek, civódások, durva veszekedések, valamint dac, makacsság, félelem, elbizonytalanodás, ám ugyanakkor megannyi kellemes pillanat és rengeteg nevetés fűszerezi. Ráadásul nem csupán a Wingo család titkai kerülnek lassan felszínre, hanem Susan magánéletének részletei is.

"Azt hiszem, maga egy nagyon szomorú nő, Lowenstein."

De vajon milyen hatással vannak egymásra? Képes-e Susan szakértelmével, türelmével, empátiájával áttörni Tom maga köré épített masszív falait? Változik-e a továbbiakban az életük? Hogyan boldogul a vidéki, természet közelében élő férfi New York-ban? Hogyan alakul Savannah állapota és ikertestvére viszonya a családjával? Sikerül-e Susannak szembenéznie a problémáival? De legfőképpen: mi mindent fojt el és mit titkol Tom Wingo?

"A második hétre kifejlődtek bennem a New York-i lököttek első neuralgikus szimptómái. A bűntudat, amit az összes nem városlakó érez, ha épp nem csiszolja az elméjét minden istenverte percben. Összeállítottam egy listát arról, mi mindent kellene csinálnom. Múzeum, színház, kocogás. Megnézni három külföldi filmet egyszerre."

Nick Nolte brillírozik a szerepében, Barbara Streisand pedig színészként és rendezőként is kiválóan teljesít. A film 1992-ben sok Oscar-díj jelölést kapott, de sajnos egyetlenegyet sem nyert.

Én mindazonáltal sokáig fogok rá emlékezni. Szeretem Tom és Susan dinamikus, izgalmas, vibráló kettősét, szeretem a terápiás környezetet, szeretem azt, hogy egyszerre humoros és drámai, szeretem a Wingo család történetének mozaikdarabkáit, szeretem a helyszíneit (New York és óceánpart). A Hullámok hercege megnevettet, sokkol, elgondolkodtat. Ajánlom mindenkinek, aki egyszerre vágyik szórakozásra és mély tartalomra.

Tom: Szófogadó déli kisfiúként azt tettem, amit mondtak. Megbízható voltam, normális és unalmas.
Susan: Nem tudom, a normális milyen, de maga aztán nem unalmas.

képek: felső és középső: pixabay.com, alsó: unsplash.com/ Tim Marshall