A fiú, akit Vitorlásnak hívnak (amerikai-ausztrál, 2018) egy igazán egyedi hangulatú film, amely már az első pillanatokban képes beszippantani a nézőt. Ha ez valóban megtörténik, akkor egy igazán különleges világban lebeghetünk könnyedén, amely egy másodpercig sem hagy unatkozni. Pedig ez a világ nem is tűnik annyira izgalmasnak. Már miért is lenne izgalmas az USA kietlen, forró, sivatagi területe, ahol felettébb monoton tempóban csordogál az élet? Úgy tűnik, az itt élő emberek beletörődtek a változatlanságba, az eseménytelenségbe. A mexikói származású család – Vitorlás és szülei – a nyugalmat keresték itt, amit meg is találtak. Túlságosan is. Ez a nyugalom tulajdonképpen a sivárság, amelybe ők is, akárcsak a környezetükben élők, tökéletesen belesimultak.

Vitorlás (Julian Atocani Sanchez) egy kisiskolás fiú, az ő szemszögéből látjuk a történéseket. A gyerekek nézőpontja pedig azért csodálatos, mert nem akar egyedi és különleges lenni, mégis magától értetődően és zsigerileg az. Azt hiszem, ennek – na meg az alkotók kreativitásának – köszönhetjük nézőként azt a könnyed lebegést, amit korábban már említettem.

Na de vajon miről mesél Vitorlás ezen a sivár vidéken, ahol nem igazán történik semmi? 

„A suliban a dolgok nem sűrűn változtak. De ahogy az abuelám egyszer mondta, néha azért változnak.”

Úgy tűnik, néhány apróság mégis történik. A kisfiú például talál egy gitárt. Aztán kórházba kerül a nagymamája (abuelája), aki arra kéri az unokáját, hogy írjon neki egy dalt. Majd úgy alakul, hogy Vitorlás megírja azt a dalt, pedig azelőtt egyáltalán nem tanult zenélni.

És hogy mire képesek azok az alkotások, tettek, amelyek szívvel-lélekkel valósulnak meg egy olyan cél érdekében, amely az alkotónak/létrehozónak nagyon is sajátja? Hát például képesek felkavarni az állóvizet egy száraz, homokos, sivatagi területen.

„Abuela dala előtt az emberek többnyire nem szóltak hozzám. Aztán abuela dala után megint nem szóltak hozzám. Azt hiszem, a kettő különböző volt.”

A különleges hangulathoz Vitorlás nézőpontja mellett a különleges képi és nagyon találó zenei világ is hozzájárul. Na meg a fura, szerethető, kissé esetlen, vágyakozó és álmodozó emberek, kicsik és nagyok egyaránt. Ezek mellett ott van a humor is, az a humor, amely – nyilván a kisfiú szemszögének köszönhetően – csodálatos természetességgel olvad bele az események lassú csorgásába. Itt nincs szükség semmiféle váratlan fordulatra, különös látványra, vagy csípős-pimasz poénra: a néző ezek nélkül is szinte végig mosolyog és gyakran fel is kacag.

A film nézése közben átélt fantasztikus élmény ellenére többször úgy éreztem – valószínűleg a nézők többségével egyetemben­ –, hogy az alkotók rendesen szívatnak minket. Aztán a vége felé rájöttem, hogy azzal a bravúros húzással együtt, amely miatt így gondoltam, valahogy iszonyúan egyben van ez az egész.

A fiú, akit Vitorlásnak hívnak a maga egyszerűségével és természetességével képes olyan mélyen megszólítani a nézőt, hogy az jó eséllyel még sokáig emlékezni fog erre a gyöngyszemre. Én egészen biztosan emlékezni fogok a hangulatára, a szereplőire, a – nagyon is – komoly tartalmára, és persze arra is, hogy van valami, ami bizony eléggé fontos az életben. Mégpedig egy megbízható, masszív gerenda, amely aládúcolja az aládúcolnivalót. Ez lehet valódi gerenda, de lehet egészen más is, például egy szívből jövő alkotás.

Annak, aki harsány izgalmakra, vagány fordulatokra és fondorlatokra vágyik, nem ajánlom ezt a filmet. Annak azonban, akinek jólesne, ha a lelke kényelmes melegbe bekuckózva ringatózna, mondjuk Simon & Garfunkel Parsley, Sage, Rosemary & Thyme dalára, nagyon is. Ugyanis annak valami egészen hasonló élményben lesz része.

kép: unsplash.com/ Wesley Tingey