Vajon miért zavarja a többség egy részét, hogy ebben a túlságosan komplex, zsibongó és ricsajos világban a kisebbségi csoportok is igyekeznek hallatni a hangjukat? Miért meglepő a számukra, hogy az elnyomottak is szeretnék kifejezésre juttatni érzéseiket, gondolataikat?

Miért érthetetlen a többség egy részének számára, hogy a kisebbségi csoportok tagjai is merészelnek arra vágyni, hogy ne nézzenek rajtuk keresztül? Talán azért felfoghatatlan ez a számukra, mert fogalmuk sincs arról, hogy milyen lehet az, amikor az őket érintő megnyilvánulások nagy része a gúnyolódás, semmibevétel és földbedöngölés trió valamelyike?

Sok elnyomott csoport ragad meg most minden lehetséges eszközt, hogy a világ tudomására hozassa, igenis ő is létezik. A kommunikáció módjaival és minőségével persze akadnak gondok, méghozzá elég nagyok. Túl arrogánsak, túl erőszakosak? Igen, azok. De nem lehet, hogy a többség kommunikációjának – többek között a kisebbségeket érintő otromba és lealacsonyító ­– színvonala a mintájuk?

Általános tendencia ez most világszerte, ezért szuper lehetőség lehetne arra, hogy mindannyian. – bármilyen okból kifolyólag – többségiek és kisebbségiek együtt lépjünk tovább. De egyelőre nagyon nem ebbe az irányba haladnak a dolgok.

Úgy tűnik, a többség egy része – eme rész egy részének kezében viszonylag nagy hatalom összpontosul – eléggé berezelt attól, hogy manapság azok is szóhoz jutnak, akik nem olyanok, mint ők. Akik mások.

Itthon például észveszejtve próbálnak meg mesekönyvet betiltani – amely attól, hogy megjelent, nem vált kötelező olvasmánnyá –, nem törődve azzal, hogy a könyvhöz való ostobán hisztis viszonyulásuk, valamint a feszültség, amelyet szítanak, ártóbb példa lehet a gyerekek számára, mint az, amit a könyv hatásának vélnek.

Határozottságot és magabiztosságot színlelve igyekeznek porlepte keretrendszereket fényesre sikálni, aztán büszkén mutogatni az embereknek, hogy íme, itt van: régen működött, hát miért ne működhetne most is?. (A múlt utólag néha egy kicsit túlságosan is megszépül…) Hagyományos értékrendről papolnak, és megvetik azt, aki nem aszerint él/szeretne élni. Mármint az ő elképzeléseik szerinti hagyományok szerint. Mármint ha az illető a többséghez tartozik. Ha viszont bizonyos kisebbségek tagja, akkor hiába szeretne eszerint a hagyományos értékrend szerint élni, kevésbé van vagy egyáltalán nincs lehetősége erre.

Miért akarják egyre szűkebb keretek közé szorítani az embereket? Miért félnek a hátrányosabb helyzetűek egyre zajosabb megnyilvánulásaitól? Attól rettegnek, hogy ha egy homoszexuális pár hivatalosan és esetleg Isten szent színe előtt is összeházasodna – egy keresztény államban –, akkor a heteroszexuális párok ezt többé már nem tehetnék meg? Arra gondoltak-e vajon, hogy minél inkább szűkítik a kereteket, annál többen kerülnek kisebbségi helyzetbe, és minél többen lesznek kisebbségiek, annál erősebbek és hangosabbak lesznek?

Attól tartanak, hogy ha egy elnyomott csoport tagjai ugyanolyan jogokra vágynak, mint amilyen jogok a többséget illetik, akkor azokhoz csak olyan módon juthatnak hozzá, ha elveszik a többségtől? Ha igen, akkor miért tartanak ettől? Miért kell ettől tartaniuk?

Valóban a gyerekek megfelelő testi-lelki fejlődésének biztosítása a céljuk? Ha igen, akkor még rengeteg tennivalójuk akad ezen a téren, és legkevésbé az, hogy a család fogalmát az eddigieknél is merevebben definiálják. Miért hunyják be a szemüket a világban zajló változások előtt?  

Miért gondolják, hogy egy egyedülálló felnőtt nem képes gondoskodni egy örökbefogadott gyerekről? Miért nem mernek tudomást venni arról, hogy rengeteg szülő kénytelen – nem jókedvéből – egyedül nevelni a gyerekeit? Miért siklanak el afelett, hogy aki ma egyedülálló, az később esetleg szerencsésebb lehet a pártalálásban, vagy aki ma boldog házasságban él, az holnap talán elválik? Miért hiszik, hogy csakis az azonosnemű pár hibája lenne, ha az általuk nevelt gyerek fejlődése problémákba ütközne, és ebben mégcsak véletlenül sem játszana szerepet a tágabb környezet előítéletes gondolkodása?

Görcsös-izzadt tenyérrel kapaszkodnak régi hiedelmekbe és normákba, amelyekről – ha van annyi eszük – pontosan tudják, hogy ma nem állják meg a helyüket, nem illeszthetők be a folyton alakuló, kavargó társadalmi és egyéb folyamatokba. Tudják, hogy amiben hisznek vagy hinni próbálnak, az roppant sérülékeny és ingatag, és annál inkább az lesz, minél inkább szóhoz jutnak a hátrányos helyzetűek. Félnek attól, hogy ha a régi társadalmi normák eltűnnek, akkor az ő amúgy is eléggé rogyadozó birodalmuk végleg összeomlik? Az a birodalom, amelyben ők előnyös helyzetben vannak.

Arra vajon gondolnak-e, hogy ezzel a hozzáállással többet ártanak, mint amilyen károkat tulajdonítanak a kisebbségiek előtérbe kerülésének?

Mi lenne, ha nem eltörölnénk a társadalmi normákat, hanem felülírnánk, hogy magukba foglalhassanak mindent, ami emberi és önmagában – külső stigmák nélkül – ártalmatlan? Persze ez is nehéz ügy, nagyon is. Új társadalmi normák? Na de mégis hogyan? És mi az, ami emberi és önmagában ártalmatlan?  Na és mi lesz a kommunikációval? Egyáltalán visszaterelhető-e még arra a szintre, amelyen hatékony és építő lehet mindenki számára? A helyzet nem kicsit bonyolult, de mégis inkább indulnék el ezen az úton, mert hinni akarok a világ sokszínűségében.

képek: unsplash.com/ felső: Aarón Blanco Tejedor, alsó: Tatiana Rodriguez