Milyen fehér! Milyen csinos! Gyönyörű! Gondolta a hóember, miközben az angyalkát figyelte.
Te jó ég, micsoda illat! Szédítő! És milyen elegáns kalap! Sóhajtott az angyalka magában, miközben a hóemberre sandított.

Legszívesebben magamhoz ölelném, jó szorosan! De túlságosan törékeny és finom! Talán levegőhöz sem jutna… Tűnődött a hóember.
Legszívesebben beleharapnék! De azt hiszem, azzal fájdalmat okoznék neki… Elmélkedett az angyalka.

Zavart kíváncsisággal figyelték egymást, egymásra pillantottak, aztán gyorsan elkapták a tekintetüket. Közelíteni akartak egymás felé, vágytak arra, hogy megismerjék az ismeretlent, de ugyanakkor rettegtek az ismeretlen veszélyektől. Végül aztán csak szóba elegyedtek egymással.

A hóember hosszasan mesélt az illékony hóember létről, az angyalka pedig egyik ámulatból a másikba esett, alig győzte feldolgozni a sok új információt. Sose hallotta még például a rövid élet kifejezést, ő csak az a szót ismerte, hogy élet, és eddig evidens volt számára, hogy az egy olyan valami, ami örökké tart. Illékony? Elmúlás? Halál? Idő? Fogalma sem volt róla, hogy milyen tartalommal bírnak ezek a furcsa szavak. A hóember azt is mondta, hogy mindez természetes, hogy a hóemberekre ez a sors vár, különösen, ha hóból vagy mézeskalácsból készülnek. Igen, az ő röpke életükbe nem fér bele a tapasztalatszerzés és a tanulás, épp ezért a hóember léthez alapjáraton hozzátartozik egy bizonyos szintű bölcsesség.
- Tudod, nekünk küldetésünk van. Mégpedig az, hogy vidám pillanatokkal ajándékozzuk meg az embereket. Ezért vagyunk, rövid életünk ezt a célt szolgálja. És ez a legtöbbünket boldogsággal tölt el, még akkor is, ha jól tudjuk: nemsokára megsemmisülünk.
Az angyalka sápadtan - ha lehet, még fehérebben - hallgatta a beszélgetőtársát. Egyrészt csodálta ezt a jóképű és szimpatikus hóember fickót, másrészt megdermedt mindattól, amit megtudott tőle.
- Ez ijesztő! - csúszott ki a száján.
- Ugyan dehogy! - válaszolt mosolyogva a hóember. - Mindez most még túlságosan új és idegen a számodra, de egyszer sokkal bölcsebb leszel, mint én, sokkal többet fogsz tudni nálam.
- De veled nem oszthatom meg a tudásomat…
- Nem, velem nem. De másokkal igen!
- Mondd, te ismered a szomorúságot?
- Tudom, mi az, de nincs időm rá és a küldetésembe sem illeszthető be. Majd egyszer te is rájössz…

Az angyalka fejében ezen a ponton durrant el valami. Méghozzá nagyon. Már nem hallotta, hogy mire fog rájönni majd egyszer, mert őrülten haragudott erre a bódító illatú, állandóan mosolygó figurára. Hogy szólhat valakinek az élete egyetlenegy banális küldetésről? Hogy lehet - jókedvűen - belenyugodni az elmúlásba? Vannak ennek egyáltalán érzései?
- Utállak! - szakadt ki belőle. - Mindjárt eltűnsz, és mit hagysz magad után? Hát rohadtul nem vidámságot, hanem szomorúságot és fájdalmat! Hallod? Ez mennyire illeszthető bele a küldetésedbe?

Remegett és reszketett az angyalka, a fenyőág és a hóember is. Az utóbbi nem számított erre a reakcióra, meg volt róla győződve, hogy az ő közelében nem fordulhat elő ilyesmi, hogy ő nem válthat ki senkiből sem negatív érzéseket.

Talán nekem is lenne még mit tanulnom… Gondolta a hóember, elmondani viszont már nem tudta az angyalkának, mert egy tenyér nyúlt felé. Távolodás közben le sem vette a tekintetét új ismerőséről, és hirtelen rájött, hogy egy igazi angyallal találkozott, akit elárasztott a dumájával meg a tudásával, de akire alig figyelt. Pedig milyen fehér! Milyen csinos! Gyönyörű! Még így feldúltan, dühösen és reszketve is! Állapította meg a hóember szomorúan, majd örökre eltűntek egymás látóteréből.

Az angyalka a következő napokban meg akart halni. Azt kívánta, hogy essen a padlóra, hogy tiporják el, hogy dobják a kukába. Rövid élet! Igen, rövid életre vágyott, illetve arra, hogy az élete véget érjen. Lehetőleg azonnal. Tudta, hogy amit érez, az a gyász, ami szintén ismeretlen volt a számára, legalábbis elvileg. Most valahogy mégis úgy érezte, hogy mindig is ismerte a szót és a tartalmát, és mindig is tudta, hogy egyszer meg fogja tapasztalni. Elképzelte, hogy mi mindent mesélne a gyászról a hóember fickó, ha itt volna mellette. Elképzelte, ahogy ő az édes illattól elalélva hallgatja, miközben azt mondogatja halkan, hogy jó, de attól még fáj.

Aztán egyszer csak a rémület vette át a gyász helyét. Ismeretlentől és újtól rémült meg megint. Önmagától. Megijesztette az új felfedezés, hogy elszomorított egy hóembert. Hiszen látta, persze, hogy látta a szemében a szomorúságot, miután úgy kifakadt rá. Egy szomorú hóember vajon hogy tudja teljesíteni a küldetését? Erre is csak ő képes! Gondolta, és nagyon, de nagyon haragudott - ezúttal - magára.
- Szánalmas, elcseszett egy angyal vagyok! - kiáltott fel keservesen.

Hosszú ideig tépelődött, vergődött az önmarcangolás mély és sötét bugyraiban. Ám egy idő után új kifejezés férkőzött a tudatába, amely nem akarta békén hagyni. Mégpedig az, hogy hosszú élet. Igen, az ő élete valószínűleg hosszú lesz. Hosszú és bonyolult, tele mindenféle tapasztalattal és érzéssel. Úgy tűnik, ez az angyalsors, amely talán mégsem annyira angyali. Talán most már tudna néhány dolgot mesélni egy idegennek! És biztosan fog is, hiszen még temérdek ismeretlen figurával és lénnyel fogja összehozni az élet. Ezt a különös találkozást azonban sosem fogja feledni, a jóképű hóember fickó illata és mondatai egész életében kísérni fogják.

Az angyalka, bár kezdett feléledni, szomorúan várta a karácsonyt. Még túlságosan fájt neki mindaz, ami történt, túlságosan marta a másik hiánya. Fájlalta az elszalasztott lehetőséget, hogy nem élt - nem élték - meg igazán azt a közösen eltöltött rövidke időt. Valahol mélyen pedig azt remélte, hogy karácsonykor olyan emberek veszik majd körül, akiket egy rövid életű hóembernek sikerült felvidítania.

képek: saját