Elvesztegetett, elpocsékolt órák csúsznak ki a kezemből, némán koppannak a padlón, én rájuk taposok, és parányokká morzsolódnak. Ám mindez fel sem tűnik. Mindez észrevétlenül zajlik, hiszen valahol mélyen a tudat alatt szentül hiszem, hogy végtelen mennyiségű időt birtoklok.

S ha a végtelenből mohón és meggondolatlanul csipkedni kezdek, attól az még végtelen marad. Igen, ez a végtelen sajátos adottsága.

Csakhogy egyszer mégis meghallom, ahogy egy tenyeremből kisikló - elvesztegetett - óra a padlón koppan és megsemmisül. Majd meghallom a fülsiketítő kongást, amit maga után hagy. A koppanás és a kongás kiirthatatlan rémületet és szorongást hoz magával. Rémülve és szorongva veszem tudomásul a megemészthetetlent: a véglegesen végessé vált végtelent. Nem én birtoklom az időt, hanem az idő birtokol engem. A markában tart.

Gyűlöllek! Ordítom. Gyűlölöm, mert illúzióban ringatott. Ráadásul annak ellenére, hogy én régebben teljesen átadtam magam neki, ő kegyetlenül fukar velem.

Az elvesztegetett, üres órák a legsúlyosabbak: miközben kihullnak a kezem közül, óriási súlyuk jelentős részt szakít ki a véges időből. Idegesen és kapkodva kezdem számolni az elpocsékolt óráimat, de mindig elakadok, belebonyolódom, és folyton újrakezdem. Próbálok tartalmat szuszakolni ezekbe az üres időegységekbe, amelyek már nincsenek sehol. Mintha megmenthetném őket és feloldozhatnám magamat. Mennyi mindent csinálhattam volna! Persze honnan tudhattam volna régen, hogy az idő elfogy?

A véges idő, amely a markában tart, lazábbra engedi a nyakam köré csavart ujjait, másik kezét pedig a vállamra téve megszólít:
- Hagyd őket! Hagyd a múltbeli elvesztegetett óráidat! Haragszol rám, mert illúzióban ringattalak, s most te akarod illúzióval megtölteni az elherdált óráidat! Hagyd őket és hidd el, hogy a végesség felismerése a legkegyesebb állapottá is válhat.
- Ez mit jelent? - kérdezem én, miközben kezemmel a levegőben hadonászva még mindig a múltbeli üres óráimat próbálom összegyűjteni.
- Azt, hogy többé nem lesz egy elvesztegetett órád sem.
- A felfogásom változik meg vagy tevékenyebb leszek?
- Mindkettő.
- Ez biztosan így lesz?
- Nem. Csak akkor, elég éretté válsz ahhoz, hogy megértsd: a végesség felismerése és elfogadása a legkegyesebb állapot.

Már nem hadonászok és nem kapkodok az elpocsékolt óráim után. Lehet, hogy az idő a markában tart, de kesztyűs kézzel bánik velem? Jó kezdet, suttogja az idő mosolyogva. Tenyerét leveszi a vállamról, és alig észrevehetően szorosabbra fűzi a nyakam körül ujjait.

képek: felső: unsplash.com/ Ben White, alsó: pexels.com