Egyre több önfényező erkölcscsősz kezd zizegni a világban.

Nincs is ezzel probléma, már hogy is volna, amikor mind az önfényezés, mind az erkölcscsőszködés meglehetősen… erkölcsös jellemre vall?

Hiszen minden valamirevaló, tisztességes ember tisztában van azzal, hogy néha bizony szükség van az önfényezésre. Néha az ember kénytelen megragadni aktuális énjét, hogy jól kirázogassa belőle a hátráltató, nem vállalható és túl nagy kellemetlenséggel járó elemeket. Aztán miután ezeket a piszkos és nemkívánatos elemeket akkurátusan a szőnyeg alá söpörte, megmaradt énjét fényesre polírozza – ha kell, speciális, titkos eszközök igénybevételével ­–, hogy az így kialakult makulátlan énképpel jelenhessen meg a világ előtt.

Ez egy roppant nehéz és megterhelő lelki folyamat, amelyre valóban csak az a valamirevaló, tisztességes ember képes, aki szembe mer nézni önmagával. A piszkos, nemkívánatos elemek észlelése ugyanis alaposan kikezdi az idegeket és próbára teszi az esztétikai érzéket. Hiába megviselő tehát a piszkos, nemkívánatos elemek észlelése, mindenképpen elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember tudja, pontosan mit is söpörjön a szőnyeg alá, illetve milyen mértékű és minőségű önfényezést valósítson meg.

Ez a sok munkát igénylő, precíz kivitelezés erős, fejlett és – valóban – erkölcsös jellemre vall. A világ tehát csak örülhet, hogy egyre többen válnak rá képessé. Az pedig nem csupán tiszteletre méltó, hanem egyenesen lenyűgöző, ha valaki ezután még küldetésének érzi, hogy foggal-körömmel óvja az erkölcsöt. Azt, ami számára – azaz a makulátlan énképűnek – oly természetes. És milyen szerencse, hogy a legtöbb önfényező küldetésének érzi ezt!

Ráadásul sokan közülük igazi tehetséggel és kifinomult érzékkel veszik észre mások énjének piszkos, nemkívánatos elemeit, még akkor is, ha azok szintén a szőnyeg alá vannak söpörve. Mi több, pillantok alatt a leleplezésre is sort kerítenek, akár a legkönyörtelenebb, legagresszívebb módon. Hadd lássák csak az emberek az erkölcsteleneket, hadd lássák az elrettentő példát! Végtére is akad, amit nem érdemes szépíteni. Meg kedv sem igazán van hozzá, hiszen az mind ráment az önszépítgetésre.

Úgy tűnik, hogy az önfényező erkölcscsőszök száma egyre nő: szenvedélyük és elhivatottságuk valószínűleg vonzó példa. Emellett a leleplezéstől rettegők is igyekeznek elsajátítani az önfényező technikákat, mert inkább vágynak leleplezni, mint lelepleződni. Így hát kétségkívül egyre nő a leleplezések száma is.

A világ tehát végre megtalálta a helyes utat, és immár – egyre gyorsabban és zajosabban – robog az abszolút makulátlanság irányába.

Nincs is ezzel probléma, már hogy is volna? Csak hát az a baj, hogy humor sincs. Pedig a – a jó minőségű, nem megalázó – humor a makulák kispajtása, a kettő kéz a kézben jár: a makula a humor ihletője, a humor a makula megszelídítője. A makulátlanság meg a humor gyilkosa.

És ez baj, nagy baj. Mind közül talán a legnagyobb.

kép: unsplash.com/ Zac Durant