Amikor eldöntöttem, hogy megnézem A Bridgerton család című sorozatot (Netflix), maximálisan tisztában voltam azzal, hogy nem egy klasszikus kosztümös alkotásról van szó. A XIX. század elején játszódik Angliában, felsőosztálybeli légkörben, amelyben a családokat elsősorban az érdekli, hogy jól házasítsák ki a gyerekeiket. A családi vagyon és a bálok jelentőségét, a fiatal lányok izgatottságát és udvarlóik körül forgó ábrándjaikat sokan jól ismerjük már más művekből. A Bridgerton családban egyrészt valami egészen hasonlóról van szó, másrészt mégis valami egészen másról. Igen, jól tudtam, hogy a PC (a politikai korrektség) jegyében ezúttal a brit arisztokrácia tagjait nem csak fehérek alkotják, és emellett más modern elemeket is alkalmaznak a készítők. Engem érdekeltek ezek az újítások, a kosztümös filmek rajongójaként bátran vágtam hát bele a sorozat megtekintésébe.

Utólag elmondhatom, hogy döntésemet nem bántam meg, viszont egy csöppnyi várakozás sincs bennem a folytatást illetően, sőt azt hiszem, hogy a nyolc epizód ebből az alternatív kosztümös műfajból pont elég is volt. Az eszem valóban üdvözölte az újszerűséget, hiszen ilyen eddig még nem volt, ám a szívem azt a konklúziót vonta le, hogy köszöni szépen, de akkor most visszatérne a klasszikus romantikus filmekhez (mindenekelőtt természetesen Jane Austen Büszkeség és balítéletének 6 részes BBC-s feldolgozásához).

A Bridgerton családnak valószínűleg valóban nehezebb dolga van azokkal, akiknek erős viszonyítási alapja van ebben a zsánerben, valamint azokkal, akik olvasták és szerették a sorozat alapjául szolgáló regényt (Julia Quinn: A herceg és én – Bridgerton család 1.), amelytől állítólag nagyon eltér az adaptáció. Könnyebb lehet viszont meggyőznie azokat, akik ódzkodnak az ilyen jellegű filmektől, mert azokat esetleg vontatottnak meg régimódinak érzik, vagyis úgy vélik, hogy egyszerűen nem a ma emberéhez szólnak. A Bridgerton család ugyanis kellően – mindenféle értelemben – színes, harsány és mozgalmas. Az alábbiakban összefoglalom, hogy mi az, ami tetszik és mi az, ami nem tetszik a sorozatban.

Ami tetszik:

– Tele van izgalmas karakterekkel: karizmatikus, összetett egyéniségek töltik meg Londont és környékét. Bár jelen van az akkori arisztokráciára jellemző kifelé mutató kimértség, illedelmesség, a „mit gondolnak mások” létfontosságú attitűd, mindez kapott némi XX-XXI. századi „merek önmagam lenni” fűszerezést. Ennek köszönhetően pedig lazább, szókimondóbb, pezsgőbb szereplőket láthatunk. Nekem különösen kedvencem Penelope Featherington (Nicola Coughlan), Eloise Bridgerton (Claudia Jessie) és Lady Danbury (Adjoa Andoh).

– Üdítőek, szórakoztatóak a párbeszédek.

– Nem csupán az arisztokraták látszatvilága jelenik meg a sorozatban: néhány felsőosztálybeli „hozzá nem illő” körökben is mozog, ezért másféle életstílusok és más társadalmi rétegek is felbukkannak az események során. Így a felszínen zajló pompával, illemmel, udvarias találkozásokkal és teázgatásokkal párhuzamosan egy másik világ is feltárul előttünk. Ez az éles kontraszt bejött nekem.

– Közben azért egy kicsit meg-megcsillan a XVIII-XIX. századi klasszikus romantikus hangulat. Például Lady Wistledown írói stílusában, aki London említésre méltó társasági eseményeinek írott közzétételével bolygatja meg a város lakóinak életét. Aztán a legtöbb fiatal lány gondolatait itt is teljes mértékben a tökéletes udvarló megtalálása köti le, igaz már jelen van egy enyhe feminista szellő is. Ezek mellett néha, egy-egy rövid időre a bálok is megidézik ezt a hangulatot (de többnyire inkább nem…).

Ami nem tetszik:

– Az egész sorozat túlságosan eklektikus. A beszélgetésekbe, amelyek többnyire az akkori stílusban zajlanak, azért jócskán keverednek mai kifejezések is, amelyek engem kizökkentettek. (Láttam már olyan színházi előadást, ahol ez nem zavart). Emellett különösen eklektikus a szereplők, különösen a nők öltözködési stílusa. Van, aki hiteles, korabeli ruhákban tündököl, és akad bőven olyan hölgy is, aki rendkívül élénk színvilágú, túldíszített göncökben rikít. A túlcicomázott bálok pedig egyenesen futurisztikusnak hatnak. (Ehhez nyilván az is hozzájárul, hogy mai pop slágerek feldolgozásai szólalnak meg a báltermekben).  

– A sorozat látványvilága amellett, hogy eklektikus, kétségkívül szemkápráztató, ezzel nem tudok vitába szállni, de esetemben sajnos ez a káprázat túlságosan elvonta – ha nem is mindig – a figyelmemet a fontosabb dologról. Az igazán drámai eseményekről, a szereplők lelkivilágáról, vívódásairól, pedig a színészek játékát kifejezetten jónak tartom. A túltolt külcsín tehát iszonyúan zavaró tényező volt számomra.

– A főszereplő Daphne (Phoebe Dynevor) jeleneteit egy kicsit gyengének érzem, de ez valószínűleg nem a színészi alakítás miatt van, hanem Daphne jelleméből fakad, aki visszafogottabb a körülötte lévő karakteresebb nőkhöz képest. Akárhogy is, Daphne nem tartozik a kedvenc szereplőim közé.

– Daphne és Simon (Regé-Jean Page) szexjeleneteit sokallom (kifejezetten untam) és feleslegesnek tartom. Sokkal inkább érződik közöttük a kémia, a vonzalom, amíg ezekre nem kerül sor. 

Minden egybevetve azt gondolom, hogy A Bridgerton család tudatosan szól a ma emberéhez, ennek a tudatos iparkodásnak köszönheti rengeteg rajongóját, és talán emiatt a túlzott iparkodás miatt vált ki sokakból ellenszenvet. Ennek a sorozatnak érdemes tényleg iszonyúan nyitottan nekiindulni (egy bizonyos kor felett mindenképp), félre kell tenni Jane Austent, az elvárásokat, nem szabad máshoz hasonlítani (igen, tudom, nem lehet nem hasonlítani, ha az ember elfogult e téren).

Én igazán értékelem ezt a kísérletet, vagyis a XIX. századi angol arisztokrata világ meglehetősen XXI. századi ábrázolását, amely világszerte elképesztően népszerű. De egyszerűen nem én vagyok a célcsoportja: A Bridgerton család nagyon szeretne valamilyen lenni, ám számomra egyáltalán nem vált különlegessé. Mégis abban reménykedem, hogy azok, akiknek igazán tetszett, talán kedvet kapnak más hasonló témájú filmek megnézésére is (amennyiben erre még nem került sor a részükről).

kép: unsplash.com/ Shayna Douglas