Hogy lehet az ember álarc mögé bújva is sebezhető? Hogy lehet sebezhető az, aki rejtőzködik? Egyáltalán miért gondolom, hogy sebezhető az, aki álarccal védekezik? Nem gondolom, hanem tudom. Mert mindenki sebezhető és mindenki álarcot visel. Talán nem egy életen keresztül, de életének néhány időszakában egészen biztosan.

Az álarcos fél. Irtózik a lelepleződéstől. Fél kitárulkozni, fél megmutatni az igazi énjét. Álarc mögött remeg az arc. Újabb seb ellen védekezik állhatatosan, újabb sebhelytől retteg halálosan.

Álarc mögé csak a már megsebzett és a még sebezhető bújik.

Vannak kezek – mindig vannak ­– amelyek mélyről fakadó, élvezettel teli agresszivitással tépik le ezeket az álarcokat. Kíméletlenül, pillanatok alatt. Erre szakosodtak. Nem a kíváncsiság, a nyitottság, az arc meg-, illetve felismerése hajtja őket, hanem a maszk mögül kibuggyanó sűrű sebezhetőség, a friss vér szaga, az általuk okozott seb – számukra gyönyörködtető – látványa.

Neeeee! Ez nem én vagyok! Kiáltja ilyenkor a rászakadó horrortól megnémulva az álarc mögül előbukkanó friss sebektől és régi sebhelyektől elmaszkírozott arc.

De, ez te vagy. A maszk mögött a levegőtlenségben rothad a bőr. A rohadt, keshedt arcbőr pedig jóval könnyebben sérül. Kommunikálják a néma kiáltást nagyon is megértő agresszív kezek.

Az álarc mögé rejtőzők ezektől az agresszív és könyörtelen álarcletépőktől viszolyognak. Azoktól, akik valaha szintén álarc mögött rejtőzködtek. A legtöbbjük továbbra is álarcot hord, csakhogy már korántsem félelemből, hanem bosszúvágyból, gonosz játékból, rafináltságból. Álarcuk mögött a bőr annyira megkeményedett, hogy nehéz lenne fájdalmas sebet ejteni rajta. Nehéz, de nem lehetetlen.

Az álarc mögött rejtőzködő rettegők senkit nem engednek magukhoz közel. Szívósan állnak ellen egészen addig, amíg egy – újabb – gonosz álarcletépő ki nem játssza őket.  Csakhogy ellenállnak a valódi kíváncsiskodóknak, a ki vagy te? kérdést mélyen az (ál)arcukba nézve feltevőknek is. Ők egy ideig próbálnak ugyan az álarc mögé férkőzni – hiszen ez izgalmas játék! –, aztán megunják és odébbállnak. Nem olyan rafináltak, mint agresszív álarcletépők: nem tudják megfejteni, hogy hol illeszkedik a leglazábban az álarc az arcra: hogy hol a leghozzáférhetőbb.

Így sajnos, bár érthető és jogos a félelmük, az álarc mögé rejtőzködő rettegők túl sok jónak mondható dologtól és embertől fosztják meg magukat. Mázlisták, ha erre sosem jönnek rá, és pechesek, ha túl későn kapnak észbe.

Nemrég azt mondta valaki, hogy ne tegyek fel olyan kérdést, amire nem akarom tudni a választ. Mindegy, én felteszek egy ilyet:

Mi van akkor, ha lehull az összes álarc?

képek: saját