Jón Kalman Stefánsson (1963, Rejkjavík) izlandi író Ásta című műve (eredeti megjelenés: 2017, magyar megjelenés: 2021) egy különleges hangulatú családregény, amely felöleli az 1950-es évektől a napjaink turistáktól hemzsegő Izlandjáig terjedő időszakot. A különlegességhez hozzájárul az író könnyen olvasható, de ugyanakkor finom, precíz, lágyan csengő írói stílusa. Hozzájárul az is, hogy az olvasó nem kronologikus időrendben, hanem különböző szemszögekből, különböző időkből előbukkanó emlék-, gondolat-, eseményfoszlányokból ismeri meg a történetet. Stefánsson csodálatosan oldja ezt meg: ahogy bizonyos mondatok, bizonyos gondolatok sejtelmesen gördülnek egyik helyzetből és egyik szereplőről egy másik szereplőre és másik korba, vagy ahogy titokzatosan újra és újra előbukkannak a későbbi lapokon. Ezek mellett a különlegességhez maga Izland is hozzájárul. Sőt nem is az előzőek mellett, hanem mindenek felett. Izland különös állam. Európa része. Egy kicsit. Érezni a skandináv államok hatását, a szereplők vágyakozását a kontinens belsejébe, oda, ahol nyugodtabb és melegebb az idő, ahol gazdagabb a kultúra, ahol finomabbak az ételek. És mégis: Izland leginkább magányos harcos: túlságosan szeszélyes és háborgó, túlságosan elszigetelt, túlságosan keveset mutat a szerethető részéből: szóval nem igazán akar magához közel engedni senkit. (Persze mégis megteszi, mert Izlandot azért nagyon lehet szeretni – is –, és nemcsak amolyan turistás rajongással.)

 Izland

Tulajdonképpen ilyenek az Ásta szereplői is: amilyen szeszélyes és háborgó Izland időjárása, amilyen elszigetelt az ország, olyan szeszélyes, háborgó és elszigetelt az ő lelkük is. Még azok sem ússzák meg, akik egyszerű, gyakorlatias emberek, akiknek bőven elég az, hogy tisztességesen végzik a dolgukat, és a szeretteik közelében lehetnek. Bizony, az ő lelki nyugalmukat is megbolygatják a bonyolult nők és/vagy valamiféle írók, akik furaságokat írnak és mondanak. Nem, ebben a regényben senki sem ússza meg … az életet. Szeretnek és szeretik őket. Néha boldogok és sokszor szenvednek. Vágyakoznak és gyötrődnek. Kötődni és szabadulni akarnak. Nem figyelnek. Nem mondják ki. Hibáznak. Makacsok. Eltaszítanak. Elzárkóznak. Menekülnek, pedig nem menekülhetnek. Fájdalmat okoznak és megsérülnek. Válaszokat keresnek és a megválaszolatlanságban tántorognak.

A központi karakter természetesen Ásta, az ő életéről tudunk meg a legtöbbet egészen a fogantatásától idős koráig. De ott vannak körülötte életének meghatározó résztvevői: a szülei, a testvére, a lánya, a férfiak, és más számára fontos emberek, akik mind nagyon hiteles és aprólékos karakterábrázolással jelennek meg.

Jón Kalman Stefánsson igazi lélektani regényt írt. Szereplői esetlenek és hibáznak, méghozzá sokat, olvasóként mégsem igazán tudtam haragudni senkire sem. Nagyon szerethető és elgondolkodtató mű, ugyanakkor elolvasása némi veszélyt is magában rejt: befejezése után a saját lelkünk is olyan zaklatottá és kavargóvá válhat, mint amilyen a szereplőié, és mint amilyen Izland időjárása: a lélektani regények sajátossága, hogy az olvasó kénytelen önmagával is számot vetni.

Végül néhány idézet a regényből:

„…nyilvánvaló, hogy itt, Izlandon nehezen lehetne kibírni, ilyen távol a világtól, ezen az állandó, átkozott, hideg, szeles, ritkán lakott helyen, ha nem lennénk elszánva arra, hogy a szomszédainkkal örökösen civakodjunk és veszekedjünk. Szilárd meggyőződésem, hogy enélkül már régen odavesztünk volna, belepusztultunk volna a hidegbe meg az unalomba. Ilyen peremvidéken élő, kis létszámú népnek muszáj néha veszekednie egy jót, különben neki annyi.”

„Mikor be kell hordani a szénát, akkor be kell hordani a szénát. Boldogság, bánat, egyenesség, árulás, a nyugati kultúra filozófiai rendszere, a matematika legújabb felfedezései – söpörjük csak mindezt félre. Az széna az széna, a tél pedig hosszú. Izland története mindenekelőtt – de legutolsósorban is – fáradhatatlan küzdelem annak érdekében, hogy a széna még eső előtt be legyen hordva, hogy megszárítsák, majd a pajtába kerüljön. Az állatok és az emberek élete attól függött, hogy ez jól sikerült-e, vagy sem. A kevés, silány széna tél végén, tavasz elején szinte mindenképpen éhínséghez, pusztuláshoz vezetett. Először az állatoknál, valamivel később pedig az embereknél. Ezen a szigeten, aminek a formája valami kihalt állathoz hasonló, életünk és megmaradásunk a széna hozamán állt vagy bukott. Esetleg még néhány halon meg egypár versen. De számold meg a széna szálait ősszel a pajtádban, és akkor tudod, hogy a gyermekeid túlélik-e a telet.”

„Te szabad vagy, mert nem veszed észre a börtönt, amiben élsz. Én fogoly vagyok, mert látom a rácsokat.”

„Mi esik nagyobb súllyal a latba, a hiányérzet vagy a szabadság? Lehetséges-e egyszerre önzőnek és felelősségteljesnek lenni – egyszerre jónak és rossznak lenni? Isten és Sátán kétfejű lény, ami egyszerre uralkodik mennyen és poklon.”

„Két világ van, kedves bátyám, legalább kettő. Az egyik az, ami mindenki számára tárva áll, amiről a napilapokban olvashatsz, amiről hangosan beszélnek ­– meg aztán ott van a rejtett világ. Ez minden, amiről hallgatunk, amit rejtegetünk, vagy amit nem akarunk beismerni. Ott bújik meg minden, amitől rettegünk. És ott van minden, amit remélünk, de sohasem kapunk meg, vagy nincs erőnk megszerezni. Ezt nevezed te az irodalom világának, és ezen kitalációt értesz. Jó, hát legyen. De akár tetszik, akár nem, ez az átkozott irodalom néha az egyetlen, ami képes leírni a létet úgy, amilyen valójában.”

„De hát olyan kevés helyes dolog van ebben az életben. Sőt inkább mondhatjuk, hogy a szívben rejlő igazság nem mindig azonos a világ igazságával. Ezért olyan érthetetlen az élet. Ez a valódi fájdalom. A tragédia. Ez az az erő, amitől ragyogunk, mint a lámpás.”

„Felhőtlen boldogság csak a mennyben van, odáig pedig Rejkjavík utcáiról hosszú az út. A legfontosabb, hogy a nyugalmunkat őrizzük meg.”

 képek: felső:  unsplash.com/ Norris Niman,  alsó: saját