Történt mostanában, hogy két jó barát, akik nem mellesleg művészek, beült egy kávéházba. A finom kávé miatt. Az emberi kiszolgálás – kuriózum! – miatt. Meg hogy kivesézhessék a dolgokat. Hiszen ők elsősorban mégiscsak művészek, nem mellesleg pedig jó barátok.
– Na és min dolgozol mostanában?
– Az égadta világon semmin.
– Hát az meg hogy lehet? De mégis milyen ötleteid vannak?
– Az égadta világon semmilyen ötletem sincs.
– Hát az meg hogy lehet?
– Mivel ez a valóság, valószínűleg egészen könnyen lehet.
– De hát te annyira kreatív voltál! Milliónyi egyedi gondolattól zsongott az elméd, tele voltál világmegváltó tervekkel, amelyekből aztán világmegváltó alkotások születtek.
– És lám, a világ jól meg lett váltva. Talán túlságosan is. Jó lenne, ha azok, akik megváltót játszanak, ráunnának végre erre a szerepre.
– De mégis mi történt veled? Kiégtél? Figyelj, nincs ezzel semmi baj, remek terápiás kezelések vannak…
– Hagyjál békén ezzel a burn out maszlaggal meg a terapeuták majd jól megoldják az életedet narratívával, jó?
– Nem megoldják, csak segítenek, hogy a páciens élete újra élhetővé váljon. A te esetedben pedig, hogy ismét szárnyaljon az alkotói energiád.
– Az én alkotói energiám ennél jobban már nem is szárnyalhatna. Egy távoli galaxisban köröz könnyed szárnysuhogásokkal, és esze ágában sincs visszatérni hozzám. Megjegyzem, nagyon is jól teszi.
– Mi az, hogy jól teszi? Mégis hogy lehet, hogy nincs semmi ötleted, hogy nincs semmi alkotnivalód?
– Mégis miféle ötletem lehetne ebben a világban, amelyben már senki nem lepődik meg semmin? Amelyben mindenki végtelenül el van foglalva a saját kitárulkozásával, azt gondolva, hogy mekkorát dobbant, csak közben meg valahogy olyan középszerűvé és megszokottá váltak az ilyen megnyilvánulások. Mégis miféle alkotnivaló lehetne, ha az embereknek lassan már nincs is ingerküszöbük? Meg amúgy is annyira tökéletes és empatikus a világ, annyira folyamatosan és őrülten radírozzuk a múltbeli és jelenbeli hibákat, defekteket, traumákat, foltokat – kár, hogy olyan elhasznált, megkeményedett radírral, amely csak elmaszatol, de nem töröl –, hogy elfogytak a szavaim, nincs mit mondanom, és ha lenne, sem találna célba. Hiszen az emberek vagy túl közönyösek, vagy túlságosan bele vannak ragadva a saját narratívájukba, amelyből az isten sem tudja kiszakítani őket, vagy agresszívan támadnak arra, aki másképp gondolkodik. Vagy ezek együttese, esetleg bármiféle kombinációja. Már ne is haragudj, de én inkább azon csodálkozom, hogy te ilyen fene nagy alkotói hangulatban vagy.
– Persze, hiszen számomra nagyon is inspiráló ez a különös légkör, és részben pont azok miatt, amikről te is beszélsz. Igen, a világ egyre komplexebbé válik, egymásnak totálisan ellentmondó trendek uralkodnak, illúzió és valóság egyre inkább távolodik egymástól, egyre erőteljesebb kontrasztok érvényesülnek. De tudod, engem mégis izgat ez az újszerűség, ez az eklektika, ez a kiszámíthatatlanság, ez az abszurditás. Szóval az én agyam folyamatosan pörög, feldolgoz és alkot.
– Jó, de manapság mindenki ezt csinálja, nem? Mindenki alkot, mond, kifejez valamit. Miből gondolod, hogy az óriási kavalkádban pont az fog eljutni másokhoz, amit te kutyulsz?
– Amit én kutyulok? Igazán köszönöm ezt a tűpontos megfogalmazást! De tudod, az van, hogy mi művészek szerencsére nem vagyunk hírmondók meg újságírók. Nekik az egyre sokkolóbb alapanyagot kell még sokkolóbb és megdöbbentőbb formában tálalniuk, hiszen ahogy már te is céloztál rá, egyre nehezebb az emberek figyelmét lekötni. Ám mi nem csupán a vélt vagy valós eseményekkel, látható dolgokkal dolgozhatunk, hanem mindazzal is, ami ezek mögött megbújik. Végtelen mélységekben – különösen a lélek végtelen mélységeiben – kutathatunk az alkotásainkhoz, illetve olyan aspektusokat teremthetünk és mutathatunk meg másoknak, amelyekkel máshol nem találkoznának. Olyan egyedi csatornákat építhetünk a kibogozhatatlan világ és az emberek közé, amelyek által ha nem is érthetőbbé, de mindenképp érezhetőbbé, érzékelhetőbbé válna mindaz, ami körülöttünk történik, ami körülvesz minket. Ez nagyon izgalmas dolog, és iszonyúan kreatív tudatállapotba sodorhat, amelyben aztán olyan… kutyulmányok születhetnek, amelyekre néhányan fogékonyak lesznek. Talán. Persze igazad van, nem lehet tudni, hogyan alakul, de ez már ebben az alkotói tudatállapotban úgyis csupán másodlagos. Nyilván nem elhanyagolandó, de mindenesetre másodlagos.
– Hm. Olyan furán gondolkodsz!
– Hiszen művész vagyok. Na és te akkor végleg abbahagyod az alkotást?
– Ezt azért nem mondanám. Jelenleg nem mozgat meg semmi és nem dolgozom semmin. De ki tudja, mit hoz a jövő? Nem tervezek, inkább csak sodródom. Hiszen művész vagyok.
– Nahát. Mintha kicsit megenyhültél volna a beszélgetésünk kezdete óta. Akkor sértődötten és durcásan hátat fordítottál a világnak, most meg egy kicsit mégis visszakacsintasz rá. Helyes!
– Azért ne legyenek illúzióid. Lehetséges, hogy az enyhülésem csupán a finom kávénak és az emberi kiszolgálásnak köszönhető.
– A finom kávé és az emberi kiszolgálás pedig eme undorító, közönyös világ kelléktárának kényes és rendkívül óvandó éke.
