"Ha az ember krónikusan a padlón van, akkor élete végéig küzdenie kell azért, hogy ne süllyedjen még a padlónál is mélyebbre." /Elizabeth Würtzel: Prozac-ország/
Néha elhiteti velem, hogy jóban vagyunk, néha egész élhetővé teszi az életem. Sőt, akad olyan is, hogy egészen megfeledkezem róla. Arról, hogy van. Pedig van, mindig is volt, és mindig is lesz, sosem hagyna cserben, sosem válna meg tőlem.
Néha egészen észrevétlenül, apróra zsugorodva lapul valahol mélyen. Viszont nem bírja a hosszú magányt, egy idő után zizegni kezd. Van, hogy a pici, vékony, fekete szálú gombolyag éppen csak megrezzen, a szorosan feltekert fekete csomó épp csak egy kicsit meglazul, és enyhén, zavaróan, kellemetlenül birizgálni kezdi gyomromat. Így szokott indulni a dolog, s van, hogy így is marad rövidebb-hosszabb ideig, aztán minden előzetes jelzés nélkül alábbhagy, majd teljesen megszűnik: a kicsi fekete szál visszahúzódik, és a feltekert apró gombolyag ismét ott lapul valahol mélyen, észrevétlenül. Legalábbis egy ideig.
De nem mindig úszom meg ennyivel. Mostanában túlságosan szeszélyes játékot űz velem, én pedig kezdek fáradni, egyre jobban és jobban fáradni. Mert akad olyan is, hogy ez a kicsi, vékony, fekete szálú gombolyag duzzadni kezd, csak duzzad és duzzad, a vékony szál egyre vastagabbá válik, vastagabbá az ereimnél, vastagabbá az ujjaimnál, vastagabbá a combomnál, vagy akár vastagabbá a testemnél. Az egyre dagadó fekete fonal csak gördül, egyre gyorsabban gördül le, hogy hol a vége, azt sosem tudni, hossza kiszámíthatatlan, folyton változó.
Ez a sűrűsödő, erős feketeség beférkőzik és megtelepszik testem legrejtettebb zugaiban, érinti a legapróbb réseket is, az egyre hosszabbá váló fonal kívül-belül behálóz, s én már csak az össze-vissza kanyargó, összegabalyodott útvonala által kialakult fonalrácsokon keresztül látom a világot. Azt a másik világot, amely rajtam kívül helyezkedik el, s melynek máskor én is a része vagyok, olyankor, amikor a kicsi, álnok gombolyag éppen csendben lapulni óhajt. De ilyenkor a két világ – az enyém és a másik – nem fér össze egymással, anyaguk nem oldódik a másikban.
Az én világom, melyet a rajtam és körülöttem tekergő fonal alakít, egyre inkább szűkül, feszül, egyre inkább zsugorodik a másikhoz képest. És mégis, egy ponton túl úgy érzem: legyen az a másik odaát olyan tág és óriási, amennyire a világ - a nagybetűs, amelyiknek máskor én is a része vagyok - képes lenni, most mégis gyenge, sápadt páraként csapódik le az én világom határán. Az én világom pedig olyan rendíthetetlennek, erősnek és legyőzhetetlennek tűnik, hogy néha magam is lehiszem: ez az egyedüli, élhető világ, s nekem ebben a világban kell léteznem, egyre szaporább szívveréseim zajában, remegésben, oxigénhiányos, elgyengült állapotban, lassú, tompa mozdulatokkal, mert a végtagjaimat beborítja és leköti a vastag, fekete fonal.
És van néha úgy, hogy a szívverések zaja fülsiketítő, a remegések megremegtetnek minden mást is, a mellkasom fájdalmasan ordít levegő után. S ha a fonal a testemnél is vastagabbá duzzad, akkor a másik világot már egyáltalán nem érzékelem, akkor már csak az egyre szűkülő feketeség marad, mely végül az én remegő, kicsi világomat is elnyeli. Hiába erősek abban a dobogások, a remegések, végül azok is megszűnnek, és én biztos vagyok abban, hogy ez már a halál. Ez volt a legvégső pont, ahova eddig eljutottunk küzdelmeink során.
De egy jó ideje inkább az enyhe kezdet és eme végső állapot között tart engem valahol félúton: ott, ahol már érezhetően vastagabbak a fekete szálak, de még nem annyira, mint a testem, ahol még érzékelem valamennyire a másik világot, de ahol már elég intenzívek a szívdobogások és a remegések.
Ennek a kiszámíthatatlan, folyton változó hosszúságú, erősségű, aktivitású fonalgombolyagnak neve is van. Úgy hívják, hogy szorongás. Mondanám, hogy szívesen meglennék nélküle, de azt hiszem, nem lennék nélküle.
Olykor, amikor elég vastagok a szálai, amikor már elég nagy rettegésben tart, amikor már fojtogatni kezd, őrülten vágyom bevenni valami erős nyugtató gyógyszert. Olyat, amihez nem lehet hozzászokni, ami nem tompít, ami nem pusztítja az agysejtjeimet, viszont széttépi a szálait és újra beleoldja az én világomat a nagybetűs világba, hogy újra része lehessek annak. Vagyis valami olyasmit, mint mondjuk a Xanax, csak mégse azt, hanem olyat, ami tényleg jó és tényleg hat és segít. Mert ilyenkor már mit sem érnek a relaxációs technikák, a tudatosság, vagy a koncentráció, ilyenkor már nem lehet észnél lenni: a szorongás az erősebb, ő áll győzelemre, én meg összekuporodva, szédülve remegek a hatása alatt. A baj az, hogy most pont ez van. Ő erősödik, én meg napról napra gyengülök.
