(A bejegyzésben némi tartalomleírást is található.)

Elizabeth Wurtzel az X generáció tagjaként 1994-ben, 26 éves korában írta meg a Prozac-országot. A könyv életének azon 10 évét mutatja be, amelyben a depresszióé volt a főszerep. A depresszió pedig egy nagyon alattomos valami, ami csendben, lassan, alig észrevétlenül kezd szivárogni az ember világába, amíg egyszer csak azon kapja magát az illető, hogy saját életében a főszerep immár valóban a depresszióé, és hiába próbál meg tiltakozni ez ellen, az mit sem számít már.

Elizabeth meglepően fiatal volt, még gyerek (tizenegykét éves), amikor ez az egész elkezdődött nála. A jó tanuló, barátai körében népszerű kislány megváltozott, és ettől kezdve 10 éven át terapeutáról terapeutára járt, szedett vagy éppen nem szedett gyógyszereket, volt nagyon mélyen és egészen elviselhető állapotban is.

Azt hiszem, az eszem súgni próbál: írjam csak le, hogy kiknek nem ajánlom ezt a könyvet. Hogy nem ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik bujkálnak a saját érzéseik elől, akik nem tudják, milyen az igazi mélyrepülés, vagy válságban voltak, de nem mertek belemerülni annak mélyebb bugyraiba. Igen, az eszem határozottan azt súgja, hogy nekik nem érdemes kézbe venniük a Prozac-országot, mert valószínűleg egy idő után minden egyes lapozásnál megkérdeznék, hogy ennek a csajnak meg mi baja van? És ha nagy nehezen végére is jutnának a több, mint 400 oldalnak, azt mondanák, hogy másból sem állt az egész, mint abból, hogy Elizabeth sírt, a padlóra vetette magát, napokig (vagy hetekig) feküdt az ágyban, pszichiáterhez járt, és azt mantrázta állandóan, hogy semminek semmi értelme. Majd kicsit jobban lett, aztán kezdődött minden elölről: sírt, ágyban feküdt, kezelésre járt. De igazából nagyon is ajánlom mindenkinek a könyvet, függetlenül attól, hogy hogyan áll érzelmileg önmagával meg a világgal, és hogy hogyan viszonyul azokhoz, akiknek egy kicsit döcögősebben megy az élet.

 Arról, hogy a depresszió nem holmi úri huncutság, hogy nem puszta jókedvből lubickolnak benne az emberek, Dr. Belső Nóra könyvében is szó volt és ezt igazolják Elizabeth folyton ismétlődő szenvedései, mélybugyrai. Ha ez az egész depresszió, mármint az igazi depresszió csupán valami felszínes álca lenne, akkor nem fordulhatna elő például az, hogy valaki egy aggódó és gondoskodni próbáló anya, viszonylag jó barátok koszorúja (akik persze nem feltétlenül értik, hogy mi is történik tulajdonképpen Elizabethtel) és egy hozzáértő, jó szakember által font védőhálóból is hajszál híján kicsúszik. Szerencsére, csak hajszál híján…

A depresszió nagyon furcsa egy valami, sokszor azonosíthatatlan, megfejthetetlen, és sokszor valami másnak álcázza magát.
„A depresszió a legmagányosabb kurva betegség a világon.” – írja Elizabeth.

Senkinek sincs könnyű dolga, aki bármilyen módon kapcsolatba kerül vele: elszenvedőjének, környezetének, és a szakembereknek sem. Viszont képes megtanítani arra, hogy hiába keresi az ember őrült módon az okokat, a megoldást, sokszor nincs konkrét válasz, nincs magyarázat, nincs egyértelmű megoldókulcs.

„Amihez nekem érzékem van, az maga az élet, az én tehetségem a világ minden kegyetlenségének és fájdalmának gyötrelmesen éles átérzése.” – véli magáról az írónő. Sajnos az biztos, hogy a hiperérzékeny embereket szívesen öleli keblére a depresszió.

Elizabeth szülei még kiskorában elváltak, és őt használták eszközként az egymás elleni vitákban, harcban. Persze, hogy ez megviselte a kislányt, különösen, hogy azokban az időkben még nem volt annyira gyakori dolog a válás, ő és sorstársai kiríttak a sorból. Az írónő sokat ír szüleivel való - közel sem felhőtlen - kapcsolatáról, az apa hiányáról, a konzervatív felfogású anyjáról és az ő jelenlétéről a depressziós időszakokban.

A nem feltétel nélküli szeretet, illetve a szeretethiány sok bonyodalom és zavaros állapot kiindulópontja lehet, de Elizabeth ír arról is, hogy az ember a depresszió során eljut arra a pontra, amikor a szeretet önmagában már nem tud segíteni. Talán, ha csírájában ragadják nyakon az alattomos kórt, akkor még ez lehetne a megoldás.

Sok és sokféle kezelés és nekifutás után végül egy – a piacon akkor megjelent – gyógyszer, a Prozac jelentette Elizabeth számára a kiutat. Ám a könyv végén nagyon jól összefoglalja gondolatait a témával kapcsolatban. Például a következőket:

• A Prozac nem mindenre és nem mindenki számára megoldás.
• Különbség van igazi, komoly klinikai depresszió és egy rövid ideig tartó lehangolt állapot között. Utóbbi esetben például nem kellene gyógyszereket tömködni magunkba.
• Óriásit fordult a világ Elizabeth gyerekkora óta (és még mindig csak az 1990-es évek közepén járunk) a depresszióhoz való viszonyulásban. Gyerekkorában még nagyon óvatosan beszéltek csak róla, aztán meg igazi trendi témává nőtte ki magát.
• Elkeserítő számára, hogy a fiatalok körében hogyan megugrott a komoly depressziósok száma, és hogy tizenévesek mesélnek nagyon durva kezelésekről, amelyeken átestek, amit Elizabeth teljesen döbbenten hallgatott.
• Leírja azt is, hogy mit gondol az Egyesült Államokról, miben látja a fogyasztói társadalom árnyoldalait.

Összességében Elizabeth Wurtzel egy okos, értelmes, humorérzékkel és önkritikával megáldott, hiperérzékeny csaj, akinek gondolatait, depresszióval kapcsolatos tapasztalatait izgalmas volt olvasni. A Prozac-ország maximálisan lekötött és elgondolkodtatott, szívből ajánlom mindenkinek.

Végül néhány idézet a könyvből:

"Ez valami rettenetes. Ez olyan, mintha démonok szállták volna meg az agyamat. És senki nem hisz nekem. Mindenkinek az a véleménye, hogy rendbe jönnék, csak akarnom kellene. De nem tudok akarni."

"Hát ez a baj a depresszióban. Az ember szinte mindent kibír, ha kilát a ködből. A depresszió azonban olyan alattomos, és naponta újra meg újra úgy felkavarja a ködöt, hogy soha nem lehet kilátni belőle. Ez a köd olyan, mint egy ketrec, amelynek nincs kulcsa."

"Szeretnék tisztázni valamit a depresszióval kapcsolatban: semmi de semmi köze nincs az élethez. Az élet során kijut az embernek a szomorúságból, fájdalomból és a bánatból is, de ha ez mind a maga idejében következik be, akkor teljesen rendjén való – kellemetlen, de rendjén való. A depresszió egészen más, mert az a totális hiány állapota: nincs érzelem, nincs indulat, nincs harag, nincs érdeklődés. A fájdalom, amit egy jól fejlett, klinikai depresszió esetén érez az ember, voltaképpen a természetnek azon igyekezete, hogy betöltse az üres teret (mint tudjuk, a természet irtózik az űrtől). Mert maga a súlyosan depressziós személy voltaképpen csak két lábon járó élőhalott."

képek: 1: moly.hu, 2: pixabay.com