Az elmém egy démonnal hál. Egész éjjel pajzánkodnak, és nem hagynak nyugodni. Illetve tőlük aztán nyugodtan nyugodhatnék, de kölcsönvették a fejem, a fejem nélkül pedig ha megveszek, sem nem tudok nyugodni, legfőképpen pedig aludni. Hiába igyekszem átvenni az irányítást, hiába próbálom lecsillapítani őket, hiába akarom megfojtani a démont. Nem én vagyok a főnök. Sokáig hadakozunk egymással, aztán végleg legyőznek. Én összekuporodva, a tőlem telhető legkisebb pózban igyekszem magamról sem tudomást venni, ők meg zavartalanul folytatják a kufircolást reggelig.
Reggel aztán megbök az életem, én rövid, zavaros szendergés után próbálom felfogni, hogy ki vagyok, hol vagyok, hányat írunk, és milyen nap van. Az életem ott toporog mellettem, ő tele van energiával, ötletekkel, számára a reggel a legizgalmasabb, mert az mindig valami újnak a kezdete. Összedörzsöli a két tenyerét, szikrát csihol, ami jókora lendületet idéz elő, de én csak azt látom, ahogy ez a jókora lendület nekicsapódik, majd lepereg azon a vékony, átlátszó rétegen, ami körbevesz engem.
Semmiség, csak egy kis fáradtság, már megszoktam, így is lesz valahogy. Az elmém végre lenyugodott, visszavonult pihenni, igaz, pont most, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá, de nem baj, valahogy nélküle is kibírom a napot. A démonok nem bírják a fényt, ezért meg vagyok győződve arról, hogy az én démonom is eltűnt, hogy legalább ő nem fogja nehezíteni a napomat.
Dehogynem. Súlyos nehezékként bújik meg a testemben, nem tudok nem tudomást venni róla. Most épp a fejem belsejéhez tapad, széttárt kezekkel és lábbakkal, ráfeszül, mint egy matrica. Hallom, hogy hangosan röhög a felismerésemen. Aztán érezni kezdem mocorgását, ahogy lassan lendületbe jön.
Állok a tükör előtt, megrémülök beesett szememtől, a démon markolja belülről. Korrektorral korrigálom a szemkörnyéki lilás-mályvás-kékes színeket. Csakhogy két láthatatlan kéz nyúl ki a fejemből - csak én érzem, hogy vannak, hogy ott vannak -, a hüvelykujjak erősen arccsontomhoz nyomódnak, a többiek a korrektort törlik le.
Egy másodpercnyi villanás: vörös ajak a tükörben. Talán mégis minden rendben van, talán mégis csak képzelődöm, talán mégis álmodtam az éjjel, és ha álmodtam, akkor az azt jelenti, hogy aludtam. Talán.
De nem, mégsem. Mert a következő pillanatban megint minden ellenem van, vagyis csupán a démon dolgozik bennem. Elmaszatolódott rúzsfoltok a szájam körül, mintha még erre is képtelen lennék, de ez az ő műve. Kifésült hajam újra kócos, veszem a kefét, húzom a hajamban, de a tincsek már nem engedelmeskednek neki. Benézek a ruhásszekrénybe, az élénk színű ruhák valahol mélyen bújnak meg, ilyen ványadt testre nem kívánkoznak, ez is a démon műve, ő manipulálja a gönceimet is, mert én szeretem az élénk színeket, mert amúgy kedvem lenne pirosba öltözni. Amúgy igen. Csak most épp nem amúgy van.
Ilyenkor minden másképp történik. Ilyenkor minden mozdulatom két lépésből áll, az enyémből meg a démonéból. Ahogy előre lépek egyet, máris valami visszahúz néhány centit. Úgy járok-kelek, mintha tömény vasbakancs lenne a lábamon. Ha mosolyogni próbálok, a démonkezek egyből lebiggyesztik az ajkamat, ha kihúzom magam, valami súly telepszik a hátamra, és én máris összegörnyedek. Nem bírok enni akkor sem, ha éhesnek érzem magam, ha szomjas vagyok, és iszom, csak még kiszáradtabbá válok.
A démon grafitceruzával firkálja össze a látóteremet, nem tudom kivenni a határvonalakat. Valahol a távolban apró, sötét lyuk, azon keresztül kezd elfolyni előlem tér, idő, levegő, valóság.
Nem, ez nem én vagyok, ez valaki más - persze, hogy a démon -, aki kölcsönvette a testem. Az életem sem érti az egészet, az, amelyik ott toporgott reggel mellettem lelkesen. Nem érti, hogy miért nem úgy történnek benne a dolgok, ahogy valójában történniük kellene, és egyáltalán hol vagyok én belőle?
A rohadt démon neve insomnia. Stílusos, konformista név. Tökéletesen pozicionálta magát a világban, mintha beazonosítható lenne. Stabil, bérelt helyet harcolt ki magának az orvostudományban, mintha lehetne vele mit kezdeni. Mintha orvosolható lenne, fel lehetne deríteni az okát, megoldást lehetne találni megszüntetésére. De ez csupán álca. Igazából képes szarrá gyötörni viselőjét, élvezi a suta próbálkozásokat, erőfeszítéseket, a reményt, hogy hátha ma…
Folyton folyvást mindenki a célokról beszél. Az én elsődleges célom az, hogy megöljem ezt a démont, és rettegek attól, hogy nem fog sikerülni.
