Key Pollack svéd rendező 2004-es alkotása, a Hétköznapi mennyország évek óta stabil helyet foglal el a kedvenc filmjeim között. Azt hiszem, leginkább a természetes, hiteles színészi alakításai, tiszta, egyszerű és a jelenetekhez tökéletesen illeszkedő képi világa, illetve katartikus zenei jelenetei miatt. A kicsivel több, mint két órás filmdráma semmiképp sem mondható elvontnak, nem giccses, nem felszínes és ugyan nem akció dús, mégis sok-sok kisebb, olykor sorsfordító eseményben bővelkedik.
Főszereplője Daniel Daréus (Michael Nygvist) világhírű karmester, aki a sikerektől, tömegtől, fényűzéstől, pörgéstől távol, egy svéd kisvárosban kezd új életet. Télen érkezik a pici településre, amikor a táj sivár, rideg; egyhangúság és üresség határozza meg az alaphangulatot. Daniel eleinte vonakodik, aztán mégis elvállalja a templomi kórus vezetését. Közben kitavaszodik, a természet tarka színekbe borul, és a különböző problémák ellenére a kis csapat tagjai egyre inkább megnyílnak egymás előtt. Egyszerű, hétköznapi emberek, tele elfojtott érzelmekkel, vágyakkal, hibákkal, esendőséggel, szeretettel. Michael Nygvist kitűnő színészi játékának köszönhetően szinte kézzel tapinthatóvá válnak Daniel szorongásai, félelmei, bizonytalansága. A karmestertől viszonylag a történet elején elhangzik egy meghatározó mondat: „Olyan zenét szeretnék, amely megnyitja az emberek szívét.” Ám úgy tűnik, a sikeres karrier ellenére ez eddig valamiért nem valósult meg teljesen. Vajon mi hiányzik?
Lenyűgöző, igaz alkotás, amely rádöbbent arra, hogy végül úgyis csak akkor van értelme mindennek, ha szembenézünk önmagunkkal, merjük vállalni azt, amik és amilyenek vagyunk átszakítva ezzel a látszat fullasztó hálóját. Bátran ajánlom kortól, nemtől, érdeklődési körtől, filmes ízléstől függetlenül mindenkinek.
