Feldmár András 1992-ben előadás-sorozatot tartott a debreceni egyetemen, az ott elhangzott gondolatok pedig A tudatállapotok szivárványa című könyvben jelentek meg. A népszerű, szinte kultikussá vált anyagot rengetegen olvasták és olvassák a mai napig is. Sokak szerint Feldmár eddig megjelent műveinek egyik legizgalmasabbikja. Valószínűleg mindezt élőben hallgatni, valamint aktívan részt venni benne sokkal érdekesebb volt, de Feldmár különleges és elgondolkodtató témái kárpótolnak a hiányért. Én nemrég olvastam el a könyvet, és a sok-sok olvasott, illetve az olvasottak kapcsán megfogalmazódó gondolatokból bejegyzés-sorozat készül. A sorozat (és egyúttal a rovat) neve: Szivárvány merengő. Az idézőjeles részek Feldmár szó szerinti gondolatai a könyvből.

Az ideális én vs. reális én témát folytatva (előző itt) ebben a bejegyzésben néhány saját gondolatomat írom le.

Tükörkép és ideális én

Érdekes, hogy milyen egyszerű dologból indul ki ez az egész. Abból, hogy egy pici lény a tükörbe nézve öntudatra ébred. Hogy csalódik az addigi érzéseiben, amelyek nem azt az egészet mutatták neki, amit aztán meglátott a tükörben. Persze a tükörképhez való viszonyulás az idő múlásával változik. Tinédzserkorban már sokan undorodva néznek farkasszemet önmagukkal, már nem a tükörkép az én-ideál, az már a képzeletben létezik és alakul folyamatosan, válik egyre tökéletesebbé, szebbé és elérhetetlenebbé. Emellett kamaszként - vagy akár később is - sokszor egy harmadik ént látunk a tükörben, vagyis még egy elképzelt ént, amely jóval a valódi én mögött kullog az önértékelési zavarok miatt, és neki kellene elérnie az én-ideált, amely valószínűleg nagyon-nagyon messziről integet vissza neki. A valódi én valahol az előző kettő között helyezkedik el, de könnyen lehet, hogy azt az ember nem is érzékeli, nincs is tudomása róla, mert egy irreálisan torz énképből kellene eljutni a tökéleteshez, a hibátlanhoz, az ideálhoz. Ebből az állapotból valószínűleg nagyon nehéz kikecmeregni, illetve ilyenkor sok-sok mikro-öngyilkosság történik, amelyek aztán egyre ártóbbá válhatnak.

Saját tapasztalatok

Minél többet kattogok ezen a reális vs. ideális én témán, annál inkább rájövök arra, hogy nagyon is érintett vagyok (persze mindenki az valamennyire) a dologban. Közel 30 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az elfojtott, bezárt, semmibe vett valódi énem utat törjön magának. Hogy átvegye a főszerepet, hogy teret engedjen a valódi érzéseknek és vágyaknak. És néha még mindig nehéz figyelembe venni ezeket, tudomásul venni a létezésüket, még mindig nehéz számonkérés, harag, ingerültség, szorongás nélkül befelé fordulni, bízni és hinni az érzéseimben. Még mindig nehéz nem összehasonlítani magamat másokkal és persze az ideális énemmel, amely már jócskán háttérbe szorult, de még mindig nem szűnt meg teljesen (illetve lehet, hogy nem is az a cél, hogy teljesen megszűnjön, hanem az, hogy valósabbá, elérhetőbbé váljon). Nem, mert hiába vakarom le magamról folyamatosan a külső elvárásokat, az ideális én nemcsak ezeket tartalmazza, hanem azt is, hogy szerintem milyennek kellene lennem. És ezek az elképzelések nem mindig vannak összhangban a valósággal, az elérhetővel.

A Hector a boldogság nyomában című filmben hallottam, hogy az ember nem lehet boldog addig, amíg másokhoz hasonlítja magát. Hát azt hiszem, ebben van valami. Ahogy kialakul az én-ideál (a baba meglátja magát a tükörben), elkezdődik az összehasonlítás is. Ráadásul erre általában a szülők (és persze mások is, de a szülő viszonyulása, hozzáállása a legjelentősebb) is rátesznek egy lapáttal.  Hogy bezzeg a mittudoménkicsoda ötöst kapott, bezzeg ő ügyesebb, gyorsabb, okosabb, szebb, jobb, stb…. S a felnőtt, felelősségteljes szülőnek fogalma sincs arról, hogy ez milyen ártó tud lenni. Vagy egyszerűen nem érdekli. Folyik az állandó versengés másokkal és az ideális énnel, közben meg egyre frusztráltabbá válik az ember. (Feldmár az egyik előadásán megjegyzete, hogy a gonosz ott kezdődik, amikor valaki összehasonlítja magát valaki mással. Arra nem emlékszem, hogy mondott-e még valamit ezzel kapcsolatban. De gondolom a folyamatos és egyre inkább elfajukló versengés, a hatalmi harcok lehetnek leginkább az okok.)

Az ideális ént megölni, vagy legalább háttérbe szorítani komoly, kemény, küzdelmes, fájdalmas és kockázatos dolog. A hozzám legközelebb álló három személy közül ketten egy totális én-ideált láttak bennem. Őt szerették, őt ápolták, rá vigyáztak, őt kényeztették. Én pedig sokáig eleget is tettem ennek a szerepnek. Nem tudtam, hogy ez nekem nem igazán jó, és ebből még lesznek gondjaim. Sőt, nem tudtam, hogy ez nem én vagyok. Igazából élveztem az ezzel járó előnyöket, és igyekeztem eleget tenni az elvárásoknak. Amíg tudtam, mert egyszer csak rá kellett jönnöm, hogy nem tudok. Nagyon nem, ha belegebedek sem. Majdnem belegebedtem, és mégsem volt jó egyikünknek sem. A két személy közül egyikkel meg kellett élnem/élnünk (részben) illúziókra épülő kapcsolatunk darabokra hullását. Lassú és nagyon zavaros folyamat volt, sőt, még mindig tart. Sosem lesz vége, hiszen számomra továbbra is fontos személyről van szó, de valós kapcsolat nem nagyon van már köztünk. Pontosabban, valós kapcsolat van: egy erős, elszakíthatatlan kötelék. De sajnos már nem igazán tud aktív lenni ez a kapcsolat.

Az ideális ént elgyengíteni egy kicsit olyan, mintha megölném egy részemet. Vagyis ez egyfajta halál, illetve a halált követő gyászfolyamat. Ezek pedig mindig az élet (különböző okok miatt újra és újra ismétlődő) legnehezebb időszakai. Emellett beismerni, felfogni és elfogadni azt, hogy ez a személy a valódi énemmel nem igazán tud mit kezdeni, nem érti, az egy fura ufó a számára, szintén nagyon nehéz. Amikor mindez elkezdődött és nagyrészt lezajlott bennem, még fogalmam sem volt erről az ideális-reális én dologról. Persze Feldmár gondolatait (sem) kell készpénznek venni (el is szokta mondani, hogy nehogy higgyünk neki ), de mégis azt gondolom, hogy ebben a témában azért van valami.

Eszembe jut még a sikerek megélése. Az, hogy nagyon nehezen tudom megélni a sikereimet, sokszor nem is veszek tudomást róluk (de tudom, hogy ezzel sokan vannak még hasonlóképpen). Képtelen vagyok értékelni az elért sikert, mert ez még semmi, ez még nem teljesítmény, ez lószar, ezt más kisujjából kiszopja (nesze nekem összehasonlítgatás...). Közben meg a szívem mélyén tudom, hogy sokat dolgoztam, küzdöttem érte, hogy ez az én valódi sikerem, eredményem. De hát hol van ez az ideális én sikereitől? Sehol. Nekem pedig az ideális én mércéjének megfelelő sikereket kellene elérnem, mert azok a sikerek már számítanak, azok már érnek valamit, és azokkal már méltóképpen lehet versengeni másokkal is. Csakhogy lehet, hogy az ideális sikerek irreális sikerek, és ha azokat lövöm be magamnak, akkor életem végéig frusztrált és görcsös leszek, mert nagy részüket úgysem tudom megvalósítani, sőt, lehet, hogy a reális énem nem is akarja igazán. Bár kezdek fejlődni ezen a téren, de azért még akadnak kemény meccsek az ideális énnel. (Megj.: a sikerek megélése nagyon összetett és mély téma, és gyanítom, hogy ez az ideális én - reális én dolog csak egy kis szelete, de ennél jobban most nem megyek bele.)

képek: felső: pixabay.com, alsó: freeiamges.com