Feldmár András 1992-ben előadás-sorozatot tartott a debreceni egyetemen, az ott elhangzott gondolatok A tudatállapotok szivárványa című könyvben jelentek meg. A népszerű, szinte kultikussá vált anyagot rengetegen olvasták és olvassák a mai napig is. Sokak szerint Feldmár eddig megjelent műveinek egyik legizgalmasabbikja. Valószínűleg mindezt élőben hallgatni, valamint aktívan részt venni benne sokkal érdekesebb volt, de Feldmár különleges és elgondolkodtató témái kárpótolnak a hiányért. Én nemrég olvastam el a könyvet, és a sok-sok olvasott, illetve az olvasottak kapcsán megfogalmazódó gondolatokból bejegyzés-sorozat készül. A sorozat (és egyúttal a rovat) neve: Szivárvány merengő. Az idézőjeles részek Feldmár szó szerinti gondolatai a könyvből.

A fájdalommal kapcsolatos gondolatok első két pontja az előző bejegyzésben olvasható.

3) Feldmár meg van győződve arról, hogy minden fájdalom információkat hordoz magában.

Manapság persze egyre többen hisznek ebben, de 25 évvel ezelőtt egy rakás fiatal számára még újszerű és meglepő lehetett ez a gondolat.

Feldmár szerint például az embernek nem véletlenül fáj a feje, mert a normális az lenne, ha egyáltalán nem fájna. Szóval ha fáj, inkább ne vegyünk be fájdalomcsillapítót, hanem üljünk le, figyeljünk a fájdalomra, és hagyjuk, hogy az elvigyen a fájdalom szelleméhez, akitől megkérdezhetjük: mit tegyünk, hogy elmúljon a szenvedés. Vagyis min kellene változtatnunk?

A fájdalom elől tehát nem menekülni kellene, hanem mélyen belemenni és megélni azt. Jó lenne, ha a szakemberek is ebben segítenének a hozzájuk fordulóknak, akkor is, ha a páciensek azt követelik, hogy azonnal szüntessék meg a fájdalmukat. Az ember azért érez fájdalmat, mert olyat tesz meg, amit nem kellene megtennie, vagy nem tesz meg valamit, amit igencsak meg kellene tennie.

Egy tipikus Feldmár gondolat Feldmár-stílusban ezzel kapcsolatban:

„Szerintem nagyon hülyék vagyunk, ha inkább fájunk, mintsem hogy azt tegyük, amit kell."

Arról is ír, hogy az egyik tanára váltig állította: a fájdalomnak semmi értelme sincs.

 „Volt egy tanárom, aki azt mondta nekem, hogy a fájdalom Isten mérnöki hibája. Istennek nem volt elég ambíciója. Ha több ambíciója lett volna, akkor jobban szerkesztette volna az embereket, mert -  a tanáromnak legalábbis ez volt a véleménye – a fájdalomra nincs szükség. Szerinte a fájdalom nem ad információt, főleg a krónikus fájdalom nem, és ő maga is tudna találni olyan dolgokat, amelyek fájdalom nélkül jeleznek. Például kicsit meggyulladna az ember körme. De minek a fájdalom, például a fogfájás?”

Ezzel kapcsolatban felmerül bennem a kérdés, hogy mi lenne, ha fájdalom nélkül élnénk? Ha fogalmunk sem lenne arról, hogy az milyen?

Nehéz ezt elképzelni. Valahogy ijesztően könnyű és zavaróan rideg lenne az élet, vagy leginkább semmilyen. Mert ha nem lenne fájdalom, akkor az olyan lenne, mintha más érzések sem nagyon léteznének. A fájdalom (elsősorban lelki, amit a legtöbbször fizikai is követ) sokszor valamilyen szomorúság, kétségbeesés, reménytelenség, hiány, csalódás, kudarc, stb. következménye.  Vagy például, hogy ne csak negatív érzésekről essen szó: az ember addig röhög valamin, amíg meg nem fájdul a hasa. Nem egy hátráltató, markáns fájdalom, de fájdalom az is.

Mi lenne, ha mindez nem lenne? Ha szinte alig érezne az ember? Mi jelezne akkor, ha valami gebasz van? Ha megromlott az egészség, ha valami nem úgy működik a szervezetben, ahogy kellene? Ha valamin változtatni kéne? Más (pl. egy begyulladt köröm) nem tud olyan figyelemfelkeltően jelezni, mint a fájdalom. Az ember tojna a begyulladt körömre, hiszen még a fájdalmat is alig akarja tudomásul venni.

A fájdalom tanít, erősít, ösztönöz és inspirál. Harcra szólít fel, tiszteletre int, mélyre ránt és magasba emel. Képes olyan boldogságot okozni, amit szinte semmi és senki más. Akkor, amikor elmúlik. És olyankor nagyon lehet értékelni az életet.

De mindemellett az ember mégsem szereti a fájdalmat. Fél tőle. Nem bírja tovább. Feladja. Úgy érzi, hogy elviselhetetlen és kibírhatatlan. És van úgy, hogy nem csak úgy érzi. Mert tényleg nem bírja ki. Van, hogy a szervezet nem bírja tovább a fájdalmat, és van olyan, hogy az ember. Van, hogy a fájdalom veszélyes és végzetes.

Persze a legjobb az lenne, ha létezne fájdalom, az ember hinne abban, hogy van értelme, de nem lehetne belehalni. Nem jelezne végzetes betegséget. Igaz, fájdalommentes állapotban könnyen mondom, hogy inkább választom a fájdalommal teli életet, mint az abszolút fájdalommenteset. Például most. Mert most épp nem fáj semmi. Ha fájna, és nagyon fájna, viszont valaki megkérdezné, hogy a továbbiakban élnék-e fájdalmak nélkül, akkor gondolkodás nélkül bólintanék rá.

De akárhogy is, inkább Feldmárral értek egyet, mint a tanárával. Mert a lényeg, hogy fájdalom van. És lesz. (És ez nem választás kérdése.) És ha már van, akkor mégis jobb azt gondolni, hogy van értelme, hogy jelez valamit.

Tömören megfogalmazva a következőképpen állok a fájdalommal:

A fájdalomnak épp annyi értelme van, mint az életnek: vagy nagyon is van értelme, vagy az égadta világon semmi sincs. Hozzáállás és hangulat függvénye, hogy épp hogyan gondolom. De talán gyakrabban gondolom úgy, hogy van értelme.

Végszó (vagyis mondat) a fájdalomról: Mindaz, amit Feldmár a fájdalomról ír, arra figyelmeztet, hogy érdemes elfogadni és komolyan venni saját fájdalmunkat és mások fájdalmát egyaránt.

képek: felső: unsplash.com, alsó: pixabay.com