(egy régebbi lelkiállapotról)

Meg akarok halni, súgja egy hang belül. Nem én vagyok, váratlanul ér, a semmiből tör elő, valahonnan a felfogatatlan mélységből. Én nem akarom ezt mondani. Sőt gondolni sem. Nem akarom azt gondolni, hogy meg akarok halni. És nem tudom, hogy mégis én gondolom-e vagy valami más, valami démon műveli ezt. Az utóbbi. Biztos, hogy az utóbbi, nyugtatom magam, de rögtön rájövök, hogy ha valóban így van, akkor erről senkinek sem beszélhetek, mert még azt hinnék, hogy megzakkantam. Igaz, az előbbi esetében is azt hinnék, mert az ember nem akar(hat) csak úgy meghalni.

Akárhogy is van, ez a démon vagy gondolat vagy akármi nem akar békén hagyni: minden nap elhangzik néhányszor. Miközben hallom, összeszorítom magam, amennyire csak lehet, azt képzelem, hogy feleakkorára zsugorodom ezáltal, mint amekkora vagyok, így kisebb helyen több energia összpontosul, és ezzel a masszív energiatömbbel (vagyis teljes egészében testestül, lelkestül) azon vagyok, hogy a belső hang elhallgasson, hogy a meg akarok után elakadjon, és soha többé ne szólaljon meg. De nem sikerül. Harcolok ellene, de a gondolat mégis ott van, még mindig, és újra meg újra.

Mintha provokálna. De miért? Mit akar tőlem?

Azt, hogy tényleg beismerjem, vállaljam, hogy meg akarok halni? De hát én nem akarok. Vagy hogy azt vállaljam, hogy valóban voltak olyan pillanatok az életemben, amikor meg akartam halni? Sőt amikor azt gondoltam: öngyilkos leszek? Mert az öngyilkosság még kegyetlenebbül hangzik, mint az, hogy meg akarok halni. Az utóbbi esetében ott remeg valamiféle halvány remény, hogy a dolog talán megtörténhet az én közreműködésem nélkül is. Hogy a sors megoldja helyettem. De az öngyilkosság teljes egészében tőlem függ. Csak rajtam múlik, hogy bekövetkezik-e.

Ha a hang ezt akarja, hát bevallom, hogy volt egy-két olyan pillanat az életemben, amikor ha ki nem is mondtam – bár az is lehet, hogy igen –, de mindenesetre gondoltam az öngyilkosságra. Talán csak egy fél perc volt vagy egy másodperc, esetleg másodperctöredék, de abban a kicsi, alig mérhető időintervallumban nagyon is valós volt az érzés. Aztán szerencsére elillant.

Vajon hányan vannak még, akik életük egy szakaszában inkább a halált választanák az élet helyett? Aztán vagy nem merik megtenni, vagy változik a hozzáállásuk a dologhoz, és inkább küzdenek tovább az életben? Vajon beszélnek-e erről valakinek? Lehet-e erről egyáltalán beszélni? Lehet-e arról a mély érzelmi állapotról beszélni, meg lehet-e vele kapcsolatban bármit is fogalmazni, amelyben az emberi elme ilyen gondolatokat, vágyakat produkál? Mennyire szégyellik utólag? Van-e bűntudatuk emiatt?

Ilyet gondolni sem szabad, mondják sokszor sok mindennel kapcsolatban. Az öngyilkosságot, a halált illetően meg pláne. De mi az, hogy nem szabad gondolni? Amikor a gondolat, a vágy tényleg abból a mélységből tőr elő, ahol az ember már nem tud irányítani, ahol nem ő irányít? Hanem a lelke, az elméje, esetleg azok közösen. Az értelem ilyenkor megszűnik vagy legalábbis tudomásul veszi, hogy nem tud hatással lenni a dolgokra.

Feldmár András szerint külön kell választani a gondolatokat, a vágyakat a tettektől. Igazából csak a tényleges tettek számítanak. És az, hogy azok által ártunk-e másoknak.

De az öngyilkosság gondolatát mégsem lehet csak úgy felvállalni. Az öngyilkosság tabutéma. Erkölcsileg tilos a halált választani az élet helyett. Azt a halált, amelyet barokkosan feldíszítünk, patetikussá, áhítatossá varázsolunk. Vagyis igyekszünk emészthetővé tenni az emészthetetlent. Ha valaki önként választja, az óriási bűnnek számít, megbocsáthatatlannak. Ha valaki saját kezűleg vet véget az életének, azt az ember nem tudja hova tenni: az elkövetőt sem meg a tettét sem. Inkább elítéli, vagy megveti, mert azt a legkönnyebb.

Pedig szerintem az öngyilkosság nem bűn. Vagy azért nem az, mert az illető tiszta elmével teszi, amely esetben ez egy egyéni döntés, ami tiszteletet érdemelne (de az ember borzasztóan irigyli az illető pofátlan vakmerőségét). Vagy azért nem bűn, mert egy elborult lelkiállapotban, egy elborult elmével történik a dolog, amely esetben az illető nem igazán van tisztában tettével és annak következményével. Azt mondják, hogy az, aki depresszió vagy valamilyen súlyos mentális zavar következtében lesz öngyilkos, az nem az életének akar véget vetni, hanem az elviselhetetlen szenvedésnek (fogalmunk sem lehet a másik szenvedéséről, annak erősségéről, még akkor sem, ha beszél róla. Lsd.: Feldmár a fájdalomról).

Vagy lehet, hogy csak azért mondom, hogy nem bűn, mert fel akarom menteni magam? Mert az öngyilkosság gondolata felmerült bennem? Nem, nem akarom felmenteni magam, azt majd megteszi(k) valaki más(ok) valahol máshol, ha akar(nak), s nem ment(enek) fel, ha nem akar(nak).

A gondolat, a vágy valós volt, még ha nagyon rövid ideig tartott, akkor is. És a bűn az lenne, ha én ezt tagadnám.

De ez most más, most nem akarok meghalni, ez mostanában egy másodpercig sem fordult meg bennem, nem ez a vágyam. A vágyam az élet, az életem. Az a legrosszabb, hogy nem tudom lecsendesíteni ezt a hangot. Mégis kezdek rájönni, hogy mi lehet ez. A démon (mert már tudom, hogy ezt egy démon műveli, vagyis ez a mondat nem a saját gondolatom) túl akar járni az eszemen. El akarja hitetni, hogy ő az, aki meg akar halni, és hogy én megölhetem. De nem, nem ver át. Van már annyi tapasztalatom, hogy tudjam: a démonokat nem lehet megölni. Be lehet őket zárni valahova mélyre, de megölni nem lehet. Ám ha én mégis megpróbálnám kinyiffantani, végre oka lehetne a kegyetlen bosszúra. Arra, hogy elborítsa az elmémet, és minden apró sejtet addig feszítsen bennem, amíg végül én magam nem fogom újra azt gondolni, hogy meg akarok halni, talán erősebben, mint valaha. És ha a gondolat önmagában nem is számít annyira, nem lehet elsiklani a tény felett, hogy a tetteket gondolatok előzik meg. Csakhogy én nem fogok ész nélkül a démonnak támadni. Rafinált taktikával visszaküldöm a mélyre, és mindig tisztában leszek azzal, hogy létezik, hogy bármikor előbukkanhat. De a démonok kevesebbet szívatnak, ha tudomásul vesszük az jelenlétüket, ha érzik a jelentőségüket.

Szóval ha ez sikerül, akkor talán egy jó időre lecsendesül a démon.

képek: felső:pexels.com, alsó: pixabay.com