Évek óta úgy vagyok a nyárral, hogy eléggé furán. Úgy, hogy a legkedvesebből egészen utálatossá vált. Úgy, hogy régen a határtalan szabadságot jelentette. Azt, amelyiket az utolsó iskolanapról hazaindulva lehetett leginkább megélni, és amit felnőtt ember csak valamilyen egészen különleges nyaralás vagy egészen különleges szerelem során érez. Szóval úgy, hogy régen a nyár maga volt a szabadság és a felhőtlen boldogság, most meg elveszi előlem a levegőt, elveszi az időmet.

Hülye nyár, de tényleg.

Napsütéssel, örömteli pillanatokkal, langyos és bódító nyáresti programokkal, nagy pohár fröccsel, zagyva, értelmetlen, ám fülbemászó nyári slágerekkel, tengerparti szellővel kínál. Mosolyt és nevetést csal az arcomra, de mindeközben kimutatja a foga fehérjét. A forróságot, a megrekedt levegőtlenséget, az erőtlenséget, az öregedést. Már nyár elején frászban vagyok attól, hogy nyár végén feljebb kúszik a számláló. Hogy mielőtt könnyed eleganciával az ősz karjába lökve tovasurran, még röhögve visszakacsint rám, hogy ketyeg a vekker, cicamica. Ketyeg hát, mit csináljak, ez a dolga.

A nyár a növekvő ráncok és a fulladás évszaka. Csupa ragadás. Tapadás. Izzadás. Mit nekem szabadság. Megfulladok, mantrázom majd a kánikulában és eszembe jut anyám. Ő is mindig megfullad nyáron, igaz ő már 25 fokban. Én egyelőre nagyjából 33 foktól kezdek fulladozni. Legalábbis idén garantáltan 33 lesz a határ. Mi más.

De nincs semmi baj. Mert nyár van és semmi baj. Legalábbis egy örök klasszikus, az Y generációsok egyik nyári himnusza szerint. Régen, az autóban kazettán szólt ez a dal, apám belekötött a mondatba, hogy a szerelem is napolaj. Hogy ez mi, hogy ilyen baromságot hogy lehet már. Nem is csoda, hiszen ő mindenekelőtt a klasszikus lírát, a klasszikus zenét és Simon&Garfunkelt kedveli. Mondjuk most már én is ezeket kedvelem, ha nem is mindenekelőtt, de többek között. Akkor persze röhögtem. Ahogy apám ezen a zenén, én úgy őrajta. Hogy ugyan már. Hogy ez egy vidám, nyári sláger. És ennyi. És akkor még tényleg elhittem, hogy ennyi, és nincs semmi baj, és nyári kölyökként vigyorogtam, mint a tejbetök. És reménykedtem abban, hogy örökké tart a nyár.

Isten ments. Nem akarok egész évben 30 és 40 fok között aszalódni. És állandóan fröccsöt inni és folyton lábat lógatni valamelyik déli tenger vagy a Balaton partján. Hát valamikor dolgozni is kell, a kutyafáját.

És szeretem az átmeneti évszakokat. Milyen buta és diszkriminatív kifejezés ez az átmeneti évszak! Mintha a tavasz meg az ősz kevesebbet érne, mint a nyár meg a tél. A nagy lópikulát. Lehet, hogy a korral jár, de én már jobban vonzódom a tavaszi és az őszi hónapokhoz, a legelviselhetőbb hőmérsékletekhez, a legszebb színekhez, a legkellemesebb illatokhoz. Locsi-pocsi meg szánkózás helyett csupán egy komótos, kókadt arborétumi séta, mély lélegzetvételekkel. Na jó, azért közben van locsi-pocsi is, szánkózás sajnos szánkó híján nincs.

Igazából lehet, hogy nem is akkora hülyeség ez a szerelem is napolaj. A bőröm beissza a jó vastagon magamra kent szerelmet, és talán így lassabban öregszik. Mert a szerelem kifejezetten fiatalít.

Röhög a nyár, nagy pohár fröccsöt tol elém, és úgy felhangosítja ezt a hülye számot, hogy mindjárt megsüketülök.

képek: felső és alsó: pexels.com, középső: pixabay.com