Az utóbbi időkben azon kaptam magam, hogy minél inkább szajkózzák ezt a boldogságtémát, én annál frusztráltabbá válok. Nem vagyok egy boldog alkat. Szoktam nagyon jól és/vagy elégedett lenni, tudok örülni dolgoknak, de a boldogság valahogy távol áll tőlem.

Pedig manapság kötelező boldognak lenni, és aki mégsem az, az egy lúzer. Ezt például Csernus doki is ügyesen tudja érzékeltetni az emberekkel, ugyanis előszeretettel kérdezgeti, hogy „Maga boldog?” Abszolút megértem, én is élvezetesnek és izgalmasnak találnám az ebből kiinduló párbeszédeket (abban az esetben, ha én lennék a kérdező). Mert mit válaszolhat erre a szerencsétlen áldozat?

1. Boldog. Miközben nem az. És akkor nagyon ki lehet csinálni az illetőt.
2. Nem boldog. Hát miért nem az? Miért ilyen béna?
3. A legritkább eset: Boldog. És tényleg boldog. Na bakker, ez meg mi a tökömtől boldog? – morog a bajsza alatt Csernus doki. (Legalábbis én így képzelem el a jelenetet.)

Naná hogy boldog vagyok ebben a fenti, rózsaszín világban, ahonnan azt a sok két lábon járó (és szárny nélküli) boldogtalanságot sasolhatom!

Ha esetleg valaki nem szívta magába az anyatejjel az emelkedett-patetikus boldogságérzést, az a neten rögvest informálódhat a boldogság 25 meg akárhány titkáról. Ha további gondjai akadnak a kivitelezéssel, azt is megtudhatja, hogy a boldogság tanulható. Szerencsére azon sem kell töprengeni, hogy kinek mit jelent a boldogság, és hogy ki mitől is az, illetve lenne az. Hiszen mindez jól meg van mondva.

Tombolahepineszavilágban.

Bár azért mégis akad a dolognak egy porszemnyi paradox jellege: ha valaki mégis igazán boldog ebben a csúnya világban, arra nagyon rondán nézünk és irigykedünk.

Popper Péter gondolatai a boldogságról

Ilyesfajta gondolatok kavarogtak bennem mostanában a boldogsággal kapcsolatban. Aztán rátaláltam Popper Péter A boldogság nyomában című előadására. Végighallgattam. És megkönnyebbülten felsóhajtottam, mert megtudtam, hogy mégsem akkora baj az, ha épp nem vagyok boldog. Az alábbiakban röviden összefoglalom az előadás azon részeit, amelyek szorosan érintik a boldogságot.

Popper a legelején megemlíti Fellini 8 és 1/2 című filmjét, amelyben valaki egy szerzetes lába elé borul, és kétségbeesetten közli, hogy ő nem boldog. A szerzetes válasza: „Hol olvastad te fiam, hogy boldognak kell lenni?” (Úristen de jó, hogy ezek szerint mégsem kell.)

Popper szerint a boldogság nem egy állapot és legfőképpen nem tartós állapot, hanem egy-egy váratlan, felszikrázó pillanat, amely aztán hamar kihuny. Az elégedettség az, ami lehet tartós.

A baj az, hogy az ember képes egy életen át hajszolni az elérhetetlent: ez esetben a boldogságot, és elhiszi, hogy elhatározhatja: boldog lesz. Pedig görcsösen nem lehet boldognak lenni, ahhoz laza lelkiállapot szükséges. (Sok szerencsét, Lili…) És hogy mit tehet az ember? Semmit. Vagyis csupán annyit, hogy nyitott marad: befogadja a boldog pillanatokat, viszont nem kesereg akkor sem, ha azok nem jönnek.

Ráadásul temérdek gát áll a boldog pillanatok megélésének útjában. Nem segít például a modern fogyasztói társadalom, amelyben az élet fő mozgatórugóivá a szerzés és a birtoklás váltak. Ez az attitűd a kapcsolatokra is átterjedt, amelyek emiatt rabokká tesznek. Márpedig rabságban senki sem lehet boldog. Emellett a mai ember nehezen képes megélni az itt és most-ot: állandóan a múlton rágódik és/vagy a jövőn töpreng (hogy majd a jövőben boldog lesz).

Akadályozó tényező továbbá az, ha nem tudjuk elfelejteni a sérelmeinket, ha nem tudunk megbocsátani. Ha a negatívumokat hurcoljuk magunkkal és nem felejtünk, akkor nem lehetünk boldogok.

A nyugati embert hátráltatja a nyugati aszkézis is, amely a keleti aszkézissel ellentétben nem a vágyak kiélésére (illetve azok szellemivé átalakítására) ösztönöz, hanem sokkal inkább az elfojtásokra.

És mindezek mellett az van, hogy sajnos a szabad akarat nem jelent egyben szabad cselekvést is. Az akaratunk lehet szabad és határtalan, a cselekvésünk azonban determinált: kénytelen a földi élet törvényeinek engedelmeskedni. Például vágyhatunk arra, hogy lehozzuk a csillagos eget a Földre, de ez pusztán akarat és vágy marad. (Popper nem ezt a példát mondja, de az övé is valamilyen égi - bolygós.)

Még egy fontos dolog elhangzik. Mégpedig az, hogy a boldogtalanság sokkal inkább tőlünk függ, mint a boldogság. Popper szerint a boldogtalanságunkat mi magunk idézzük elő, ezért tehetünk ellene. Viszont a boldogtalanságból való kilábalás nem jelent automatikusan boldogságot. Azzal azt érhetjük el, hogy harmonikusabbá válik az életünk, de a boldogság továbbra is ajándék, kegyelmi állapot marad.

Boldogtalanság? Nem tudom, miről beszélsz.

Popper előadásának összegzése az én szemszögemből

Vagyis a dolog nagyon úgy fest, hogy mégsem olyan egyszerű elérni és megélni a boldogságot. Persze hiába volt zseniális és rendkívül intelligens Popper Péter, és hiába szeretjük őt sokan, azért ő sem volt Isten. Ebben az előadásban elmondja, hogy ő mit ért boldogság alatt, majd megosztja az ezzel kapcsolatos gondolatait. Én pedig örülök, hogy találtam egy olyan boldogság kontentet (igen, a neten), amellyel végre tudok azonosulni. Örülök, hogy Péter pillanatokról beszél, mert én is egy-egy örömteli pillanatnak képzelem a boldogságot. És örülök, hogy valakitől végre azt hallom, hogy nem kell boldognak lenni. Sőt, nem baj és nem bűn, hogy nem vagyok az. Ez olyan megnyugtató, hogy még a végén elengedem a görcseimet, aztán meg hűdenagyon boldog leszek. És mindezek mellett fontosnak tartom, hogy Popper kiemeli a boldogtalanságot. A boldogtalanság sokkal inkább beazonosítható érzés/állapot, mint a boldogság. Az ember érzi azt, hogy mikor boldogtalan, persze más kérdés, hogy be meri-e vallani magának.

Ahány ember, annyiféle boldogságértelmezés

Lehet, hogy itt-ott olvasható néhány boldogságdefiníció, de azokkal sokat nem tudunk kezdeni a gyakorlati életünkben. Többet ér, ha az ember saját maga fogalmazza meg, hogy szerinte és számára mi a boldogság. Popper Péter pillanatokról beszél, de van olyan, aki igenis állapotként, sőt esetleg folyamatként tekint a boldogságra. Ahányan vagyunk, annyiféleképpen értelmezzük és viszonyulunk hozzá. Lehet, hogy valaki számára a boldogság tulajdonképpen egy életstílus. Más számára csupán egy harmonikus életet jelent, esetleg azt, hogy a belső érzéseit, vágyait figyelembe véve a saját útját járja. És akad olyan is, akinek egészen irreális és/vagy megvalósíthatatlan elképzelései vannak a boldogságról.

Magas ingerküszöb

Eszembe jutott még valami. A boldogsággal kapcsolatban sokan szóba hozzák a fogyasztói társadalmat. De ha az nem lenne elég, mellette ott van az egyre fejlettebb technika és immár a közösségi média is. Ezek hatására annyi inger és információ éri az embert, hogy szerintem egyre magasabbra kerül az ingerküszöb. Egyre különlegesebb dolognak kell történnie ahhoz, hogy az ember felkapja a fejét, hogy rácsodálkozzon valamire, hogy egészen bizsergető érzés kerítse a hatalmába. Így pedig egyáltalán nem csoda, ha valaki a boldogságot szinte elérhetetlen szintre helyezi. A közösségi média pedig olyan szempontból is káros, hogy miközben mások látszat vagy valós online boldogsága ömlik mindenhonnan a képünkbe, mi egyre frusztráltabbá válunk.

Engem többé be nem húznak a csőbe

Régebben zavarba hozott volna az a kérdés, hogy boldog vagyok-e. Ma már azt hiszem - részben az idő múlásának, részben Popper előadásának köszönhetően -, megvonnám a vállam, és azt felelném (hacsak épp nem valamelyik örömteli pillanatomban érne): Nem vagyok boldog. Na és? 

Idézetek

Végezetül íme néhány idézet, amely tartamilag kapcsolódik a bejegyzéshez:

„A boldogság könnyelmű fruska,
nem időz sokat egy helyen,
hajad szemedből elsimítja,
megcsókol, s tűnik hirtelen.” /Heinrich Heine/

“Ha nem akarnánk mindenáron boldogok lenni, egészen jól éreznénk magunkat." /Edith Wharton amerikai regényírónő/

„Nézzen szembe az igazsággal. Maga sosem lesz boldog. De az nem baj.” /Daniel Kehlmann: F/

Axióma

aki pontosan
tudja, hogy mitől lenne
boldog: sosem lesz. /Fodor Ákos/

Tömény boldogság. Vagy ezt nyugalomnak hívják? Szerintem simán van olyan, amikor a nyugalom maga a boldogság.

képek: pexels.com, unsplash.com