Húszas éveim első felében próbáltam meg elolvasni először, 2-3 oldal után abbahagytam. Sokfelől hallottam, hogy jó, hogy nagyon jó. Hogy nem lehet letenni. Elfogadtam és tiszteletben tartottam a dolgot, még a sikertelen próbálkozás után is.

Pedig nem igazán értettem, hogy miért olyan érdekes az, ha egy öreg halász kicsónakázik a tengerre. Ennek ellenére valahol mélyen megtapadt bennem a kíváncsiság, amely olykor-olykor fúrni kezdett, hogy vajon mit tudhat Az öreg halász és a tenger?

Hemingway

Aztán az első kudarcba fulladt találkozás után bő tíz évvel megint a kezembe vettem a könyvet. Ezúttal viszont nem hagytam abba, hanem ittam minden szavát.

Érdekes dolog ez, mert pont így harminc felett lehetne az az érzésem, hogy Hemingway kisregénye tele van közhelyes gondolatokkal (mint például az örök küzdelem, a remény, a magány, a természet hatalma, a kiszámíthatatlan és kikerülhetetlen sors, a jelenre való koncentrálás, a becsvágy, a félelmek leküzdése, stb.). És valóban, többnyire klisés témákat dolgoz fel. Csakhogy ez egyáltalán nem zavaró a számomra, mert egy nagyon különleges, egyedi csomagolásban teszi, aminek köszönhetően egy másodpercig sem unatkoztam olvasás közben. És hogy tulajdonképpen mit is tud Az öreg halász és a tenger? Szerintem például a következőket:

• Ha teljesen újat nem is mond, de újra és újra megerősít néhány dologban és elgondolkodtat. Például az alábbiakkal:

„Szamárság feladni a reményt – gondolta. – Azonkívül bűn is, azt hiszem.”

„De különben is – gondolta -, valami módon minden megöl mindent. A halászat például, amennyire eltart és kenyeret ad nekem, annyira meg is öl.”

„Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet.”

• Pillanatok alatt ránt be egy számomra idegen világba, amelyben aztán pillanatok alatt kezdem otthonosan érezni magam. Hirtelen a legtermészetesebb dologgá válik, hogy vízparton élek, hogy jól ismerem a tengert, hogy mindent tudok a tengeri halakról és a halászatról. Tisztában vagyok azzal, hogy mi mindenre jó a cápamáj, hogy a delfin húsa túlságosan édes, hogy a víz felszínén lebegő portugál naszádféreg ugyan gyönyörű, de veszélyes. Ott ülök Santiagoval a csónakban, és miközben jó messzire távolodunk a szárazföldtől, rengeteg minden történik velünk és körülöttünk. Én pedig az öregemberből sugárzó józanságnak és bölcsességnek köszönhetően néha egészen elhiszem, hogy teljesen biztonságban ringatózom az óceán közepén. Aztán persze - Santiagoval ellentétben - jól betojok a cápáktól. Igaz, Santiago is fél valamennyire, mégis mindig megteszi, ami az adott helyzetben telik tőle.
• Hemingway – rá jellemző módon – egyszerű stílusban ír. Szövegét olvasni könnyű, ám megemészteni jóval nehezebb. Olyan, mintha finom és vékony selyemrétegen húznám végig az ujjam, miközben érzem, hogy a kifeszített anyag alatt óriási súlyok zsúfolódnak. Hemingway nem kertel, hanem elképesztően nyersen fogalmaz, ami a mai – a természettől egyre távolodó – ember számára egészen kegyetlennek, durvának tűnhet. Részletekbe menően meséli az öreg halász különböző halakkal folytatott harcait, s hogy némelyik (például a delfinét is) húsát meg is eszi a túlélés érdekében. Azonban pont emiatt válik annyira természetessé, életszagúvá, hitelessé a történet, amely letaglózza az olvasóit.
• Azt hiszem, mindannak a kulcsa, amit Az öreg halász és a tenger tud, valóban a hitelesség. Ahhoz, hogy valaki így alkosson meg egy művet, nem elég holmi turistás tenger iránti rajongás. Ahhoz kőkemény élettapasztalat szükséges, és bár nem tudok sokat Hemingway életéről, meggyőződésem, hogy bőven volt része ilyen jellegű élményekben. Csak személyes tapasztalatokkal lehet ennyire részletesen és valóságosan írni a tengeri világról, a halászéletről, a különféle halakról, a víz felett repülő madarakról, az ember és a tenger kapcsolatáról. Santiago például a következőképpen gondolkodik a tengerről:

• Santiago nagyon szerethető öregember. Egyszerű gondolkodású, ám nagyon is bölcs, akinek az élet és leginkább a természet a tanítómestere.  S ha nem is túl közvetlen, hanem kifejezetten zárkózott, azért szívesen elbeszélgetnék vele. (A fene tudja, mi sülne ki két zárkózott ember találkozásából, főleg ha közölném, hogy nem szeretem a halat.) Néha csodálom a bátorságát, a józanságát, máskor meg odasúgnám a fülébe, hogy ne evezz ki olyan messzire, Santiago, fordulj inkább vissza. Aztán mosolyognék azon, hogy esze ágában sincs megfogadni a tanácsomat. Érzései, gondolatai, önmagához szóló belső monológjai iszonyúan ismerősek. Honnan is? Ha a tükörbe nézek, meg is van a válasz.

Összefoglalva a dolgot, Az öreg halász és a tengert érdemes akár idősebb korban is el -, vagy akár újraolvasni, mert minden adottsága megvan ahhoz, hogy nagy hatást gyakoroljon az olvasójára.

A sokszínű tenger

 Végül néhány idézet a kisregényből:

"Az öreg halász tudta, hogy ma nagyon messzire kimegy a tengerre, s lassan elmaradt mögötte a szárazföld szaga, és evezett kifelé rendületlenül, ki az óceán tiszta, hajnali illata felé."

"Erősnek érzem magam, görcsöm nincs. Neki van horog a szájában, nem nekem."

"Végigpillantott a tengeren, és ráeszmélt, hogy milyen egyedül van. A mély, sötétlő vízben látta a szivárványos fényfoltokat, az előrefeszülő zsinórt meg a szélcsönd furcsa, ringatózó hullámait. A felhők gomolygása a passzátszelek közeledését jelezte, s ahogy az öreg Santiago felnézett, vonuló vadkacsák éles körvonalait látta az égre rajzolódni a víz fölött, aztán elmosódtak, aztán megint élesen kirajzolódtak, s az öreg halász rájött, hogy soha nincs egyedül a tengeren senki emberfia."

„Sok mindent hozhattál volna – gondolta magában. – De hát nem hoztál, öreg. Most ne azon tanakodjál, hogy mid nincs. Azon törd a fejed, hogy mihez tudsz fogni azzal, amid van.
- De sok bölcs tanáccsal látsz el – mondta fennhangon. – Unom már a tanácsaidat."

"Elfáradtál, öreg – mondta. – Belülről fáradtál el."

képek: Hemingway: wikipedia, tenger kollázs: unsplash.com, szöveg és könyv: saját