Csupán egy vékony réteg választ el a világtól. Vékony és átlátszó. Szinte észre sem vehető. Könnyen legyőzhető, megsemmisíthető. Lehetne. Olyan, mint a fólia, mint a frissentartó fólia. Talán az is. Kezelhetetlen. Kegyetlenül tapad. Alatta fülledt, párás levegőtlenség.

Még a levegő is kívülre szorul.

Idebent nincs oxigén, idebent valami más van. Valami, amiben még működnek a szervek, a végtagok, működik a test. Az agy egy speciális üzemmódban van: se nem éber, se nem alvó állapotban, talán alfában. De nem abban, amelyikben aktívak az agysejtek, öntik magukból az ötleteket, olyan látomásokat rittyentenek az ember képzeletébe, hogy megáll az ész (azaz pont, hogy nem áll meg). Szóval végtelenül kreatív az elme. Nem, ez nem az az alfaállapot. Ez annak az ellentéte, amolyan komplementer-alfa: nem a pozitív, hanem a negatív fajta, amelyben az agy mosott szar. Sem pörögni, sem pihenni nem tud. A szív meg. A szív még dobban, halkan. Talán súgni is próbál, de nem hallom igazán. Talán azt, hogy ki kellene innen szabadulni.

Én próbálok kitörni belőle. Nekifeszülök. Nekirontok. Nekicsapódom. Tépkedem, szaggatom, léket vágok rá, hogy oxigén áramolhasson be kintről. De a lyukak, rések pillanatok alatt összeforrnak, összeragadnak. Tapad a fólia. Össze és hozzám. Annál inkább nem szabadulok, minél inkább hozzáérek. Jobb, ha távol tartom magam tőle. Csak így a világtól is egyre távolabb kerülök.

Idebent ernyedt és léha és fullasztó és poshadt. Minden. Csorog a verejték rólam, tocsogok a latyakban. A latyak sós és meleg. A könny belőle az, amelyik sósabb, keserűbb és forróbb.

Az nedves bőr még jobban tapad. Tapadva nem lehet szabadulni. Belerohadok a frissentartó fóliába.

kép: unsplash.com