Tudja, hogy szép, hogy sokaknak talán a legszebb, hogy rengetegen vannak, akik újra és újra visszatérnek hozzá. Tudja, hogy aki beleszeret, többé nem szabadul a bűvköréből.

Tudja, hogy kicsi, hogy egy hatalmasabb része, ám ez egy csöppet sem zavarja, mert szereti, kifejezetten szereti, hogy tartozik valamihez. Nem izgatja, ha a térkép nem jelzi külön, mert attól ő még ott van, attól még nagyon is létezik, attól még a Földközi-tenger része. Ez alap, ezt tudja ő is, ezt tudja mindenki, aki esetleg mégsem, az tudatlan, az nem járt be földrajz órákra

De persze még jobban szereti azt, ha a temérdek földrajzi tulajdonnév között ott feszít az ő neve is. Olyankor bálkirálynőnek képzeli magát, aki földig érő, buggyos, selymesen fénylő ruhában bájolja környezetét, és roppantul élvezi, hogy két karakán, délvidéki, életerős férfiember (egy latin és egy balkán macsó) fogja közre. Olykor egészen zavarban, máskor ártatlanul, néha zavarba ejtően vagy épp kihívóan és kacéran, esetleg játékosan, haragosan vagy akár közönyt színelve kacsintgat hol az egyikre, hol a másikra. Bő szoknyája libben, néha épp csak érint, máskor maga alá temet, néha finoman súrol, máskor elsodor.

Valahol Brela és Hvar-sziget között

Különleges ruhája olyannyira alkalmi, hogy magától értetődő módon alakul minden alkalomhoz. Vagy inkább az alkalmak idomulnak az ő meglehetősen rapszodikus hangulataihoz? Mindenesetre speciális szakemberekkel varratott. Az eredmény pedig egy igazán színjátszós, varázslatos egyedi gönc lett, amelyen a kék és a zöld legkülönfélébb változatai, érzéki és buja narancsos-csillogó és vöröses foltok, a szürke leggyilkosabb, legtaszítóbb és legriasztóbb árnyalatai, s az egészen sötét, feketés színek játszadoznak.

Nem szokása a szarakodás. Ha úgy szottyan kedve, még az abszolút idegenek előtt is egyből feltárja a bájait. Olyankor az ember csak áll meg ámul, alig bír továbbindulni, és alig meri elhinni, hogy ennél még sokkal, de sokkal többet kaphat ebből a különös csábítóból. Aztán lassan csordogál lefelé a sziklás szerpentineken, hogy – bizonyos értelemben – megadja magát a káprázatos tengermélynek.

Első pillantás (régóta az első...)

Nagy játékos, igazán nagy játékos. Elcsábít és hátat fordít az elcsábultnak. Kiszolgál és kiszolgáltatottá tesz. Feltölt és kimerít. Gondolkodásra késztet és teljes kikapcsolódást követel. Háborog és háborgat. Kedélyeket javít és kedélyeket borzol. Oltalmaz, anyáskodva csitítgat és ringat, aztán hisztizik, végül őrjöng. Menedéket nyújt, a legveszélyesebb helyzetekbe sodor, akár meg is ölhet. Teljesen bekebelez és teljesen kivet magából. Ő ilyen.

Magabiztossága olykor meginog. Örök életűnek hiszi magát, mégis megremeg és megrémül az emberi hanyagságtól, közönytől és kegyetlenségtől.

Legtisztább és legőszintébb énjét a hajnalban kelőknek mutatja meg igazán. Őket kedveli a legjobban, kíváncsian figyeli komótos járásukat, furcsa vagy energikus mozdulataikat, tétova tekintetüket, boldogsággal fogadja felé irányuló rajongásukat, hallgatja a gondolataikat. A tengerparti koránkelők céljaikat megvalósítók vagy céljaikat keresők, olyanok, akik még nem fásultak bele az életbe, vagy ha igen, akkor változtatni szeretnének ezen. Pontosan tudom, hogy ő így gondolja ezt.

Én súgtam neki, hogy g-dúrban zúgják a kabócák, bár fikarcnyit sem értek a zenéhez. Ám neki végül is mindegy, ő meg a kabócák összeszokott csapatot alkotnak. Istenadta, ősi tehetség az övék: nem tanulták, csak érzik a közös ritmust. Csendesebb időszakokban (például hajnalban) megadatik a lehetőség, hogy kizárólag az ő morajlós-zengős végtelenül nyugtató muzsikájukat hallgassam.

Ő az Adria(*), amely a Dalmáciába érkezőket lepi meg énjének legcsodálatosabb részével.

*: Nevét az etruszkok által alapított - akkor még tengerparti - helységről kapta, amely ma is létező kisebb város Velence közelében. Maga a szó az illír nyelvű adur-ból ered, amely tengert, vizet jelent. (forrás)

Brela

képek: saját