(A bejegyzésben egy kis tartalomleírás is található.)

Mi történhet akkor, ha egy Angliából Párizsba tartó vonaton egy férfi és egy nő lopva és félve egymásra pillant? Hogy mi történhet? Lehet, hogy minden megtörténik, és lehet, hogy semmi sem.

Lehet-e ez a nyitójelenet egy közös történet kezdete? Van-e, illetve lehet-e egymáshoz köze a vonaton utazó férfinak és nőnek, akik akkor látják egymást először?

Nem mellesleg választ kap-e mindezekre az, aki végignézi a Csak egy pillantás (2013) című filmet?

Egy részben francia filmről van szó, amely Párizsban játszódik, főszereplője pedig egy ötvenes brit férfi (Doug - Gabriel Byrne) és egy negyvenes évei elején járó francia nő (Alix - Emmanuelle Devos). A férfi egy temetésre érkezik Párizsba, a nő Párizsban él, azonban épp Calais-ban játszik egy darabban, és egy meghallgatás miatt utazott haza a fővárosba.

Párizsban a saját dolgukra igyekeznek, aztán mégis újra találkoznak. Nem igazán értik, hogy mi ez az egész, csak azt érzik, hogy vonzódnak egymáshoz. Ami köztük alakul, az a szenvedélynek nem a heves, harsány, mindent elsöprő, hanem sokkal inkább valamiféle mélyebb, csendesebb, magától értetődőbb, természetesebb, érettebb formája. Egyértelmű, hogy ez a vonzalom létezik, csak az nem, hogy beleilleszthető-e Alix és Doug már kialakult vagy alakulófélben lévő életébe.

Emmanuelle Devos, 2013

A bő másfél óra alatt Alixról tudunk meg többet, ő van otthon Párizsban. Belepillantunk a magánéletébe, az anyjához és a nővéréhez fűződő viszonyába, illetve egy kicsit a párkapcsolatába is. Látjuk azt is, hogy színésznőként egyáltalán nincs könnyű helyzetben. Alix állandóan rohan egyik helyről a másikra, és úgy tűnik, sehova sem tud megérkezni igazán. Elmúlt negyven, de nagyon bizonytalan, tele van félelemmel és megfelelési kényszerrel, ám mindezeken át-átszűrődik játékos, kíváncsi és életigenlő természete. Ráadásul élete egy jelentős fordulóponthoz érkezett, amelyről Doug-gal beszél először.

Doug: Mitől félsz?
Alix: Hogy nincs bátorságom, hogy nem vagyok eléggé higgadt. Eddig számomra két dolog egyáltalán nem létezett: a múlt és a jövő.
Doug: Senki sem vár tőled higgadtságot. És semmi egyebet sem, amit ne tudnál. Minden megvan benned, ami kell.

Gabriel Byrne. 2010

Dougról kevesebb dolog derül ki. Szomorú és higgadt természetű, szomorúsága beletörődő, elfogadó és csendes, de nem megkeseredett. Idősebb, mint Alix, és túl van olyan dolgokon, amelyek még a nő előtt állnak. Foglalkozását tekintve pedig tanár. Alix találkozik a férfi egyik ismerősével is, aki gazdaságot tanít.

Alix: Ön is gazdaságot tanít?
Doug: Nem. Irodalmat.

Azt hiszem, a nő megkönnyebbült sóhaja (amit nagyon is meg tudok érteni) a film egyik legfontosabb momentuma, elvégre egy színésznő és egy irodalomtanár érdeklődésének inkább vannak közös pontjai.

De vajon mennyire tisztulnak le előttük a dolgok a közösen eltöltött párizsi nap után? Lesznek-e válaszaik? És kap-e válaszokat a néző a film végén? Vajon mire lenne elég a közöttük kialakult vonzalom? És reális érzelmeken alapul-e, vagy csupán az újdonság és az izgalom áll mögötte, amely egy kicsit kiszakította őket a megszokott életükből? Esetleg valóban csak egy pillantás volt az egész?

A Csak egy pillantás egy lassan hömpölygő, mégis zsigeri bizsergéssel, feszültséggel és érzésekkel teli természetes és életszagú alkotás, amelynek különleges hangulatához nagyban hozzájárul a (szerintem) kiváló operatőri munka és a háttérzene. Én minden másodpercét imádtam, az egyik kedvenc francia filmemmé vált.

Párizs

 képek: Emmanuelle Devos, Gabriel Byrne: commons.wikimedia.org, Párizs: saját