2019. február 11. írta: Imre Bea

Lenyűgöző városok írói szemmel

Az utóbbi évek olvasásai során nagyon megfogott, ahogy néhány külföldi író egy-egy város vagy városrészlet hangulatát átadja az olvasónak. Olyan városét, amelyhez köze van, amelyhez sajátos módon kapcsolódik, amelyhez személyes – bár sok esetben összetett - érzelmek fűzik, attól függetlenül, hogy maga a történet a legtöbb esetben fiktív. Mindezt úgy tárják elém ezek a prózai művek, hogy nem is azt érzem, hogy olvasás közben én is ott vagyok abban az adott városban, hanem sokkal inkább azt, hogy világéletemben ott éltem, hogy egyaránt ismerem árnyoldalát és napos felét. Érdekes például, hogy Bukarestről szinte csak negatívan nyilatkoztak azok az ismerőseim, akik jártak ott, ám egy román kortárs író úgy ír róla, hogy egyből meghozta a kedvem hozzá. Isztambulról ezzel szemben csak szépet és jót hallottam, és annak köszönhetően, ahogy néhány török kortárs író megjeleníti a regényében, konkrétan beleszerettem. Az alábbiakban azokat a szövegeket osztom meg, amelyek a leginkább hatottak rám:

Bukarest - Mircea Cărtărescu: Káprázat, A test:

"Ha a Sf. Gheorghe úton villamosra szállsz, bezsúfolódsz a furnérlemez mennyezetű vagonba, és jól megkapaszkodsz az egyik rúdon sorakozó fafogantyúban, hamarosan ide-oda dobálva áthaladsz a régi Moşilor úton, amely olyan keskeny, hogy azt hinnéd, egy nem túl mély mészkő és vakolatcsatornában siklasz végig, és annak porán át látod valahol fent az eget. Egyik bunkó a könyökével helyet szorít magának, egy másik élő baromfival teli, tyúkszaros kosarát az öledbe rakja, a harmadik a képedbe fújja cujka és fokhagymás kolbászos leheletét. Az ablakból nézed az egymást követő, időrágta régi kereskedőházakat, koszos gipszszobrocskák között a papírral eltakart ablakokat. A bejáratok előtt tenyérnyi udvarok, egy nyomorúságos gipszoroszlánon cigány leányka lovagol, a rozoga, omladozó erkélyeken ruhaszárító kötélen kiterített tarka ruhák. Szép szemű, közönségesen rúzsozott cigány lányok nevetgélnek egyik-másik ablakra. Öltönyös, kalapos öregember falnak támaszkodva, guggolva várakozik a megállóban, szemét teljesen ellepi a villamos felverte por. A szomorú muskátlik és fikuszok levelei is porosak, hihetetlen, hogy valaha zöldek voltak. Egy csámpás, gubancos és sáros szőrű macska ijedten át akar vágni az úttesten. „Jaj, anyám, az istenit, a halál otthon keresi, maga meg itt lábatlankodik a villamoson?”, ripakodik egy narancsszínűre festett hajú, bugris nőszemély a képébe tüsszentő öregasszonyra."

Bukarest

Nyevszkij Proszpekt, Szentpétervár - Nyikolaj Vasziljevics Gogol: A Nyevszkij Proszpekt (novella, 19. sz. első fele)

"A két és három óra közötti áldott időben – amikor a Nyevszkij Proszpekten végighullámzik a főváros – kerül sor a legkiválóbb emberpéldányok díszkiállítására. Az egyik pompás hódprémes, ficsúros kabátját mutogatja, a másik gyönyörű görögös orrát, a harmadik remek pofaszakállát, a negyedik szép kék szemét és csodás kalapját, az ötödik ápolt kisujján ragyogó talizmános gyűrűjét, a hatodik elbűvölő topánkában tipegő lábacskáját, a hetedik őszinte bámulatot keltő nyakkendőjét, a nyolcadik pedig bajuszát, amelyet ha megpillant az ember, még a száját is eltátja."

"Folyton hazudik ez a Nyevszkij Proszpekt, de leginkább olyankor, amikor az éjszaka tömör masszaként terül rá, és elkülöníti egymástól a fehér és szalmasárga házfalakat, amikor az egész város egyetlen ragyogássá, mennydörgéssé válik, amikor temérdek kocsi gördül le a hidakról, a fullajtárok üvöltöznek, hányják-vetik magukat a nyeregben, s amikor egy démon maga gyújtogatja meg a lámpásokat, csak azért, hogy mindent hamis formában mutasson."

Nyevszkij Proszpekt (1896-1897)

London - Virgina Wolf: Mrs. Dalloway (1923)

"Mert aki a Westminsterben lakik – hány éve is már?, több mint húsz –, még a legnagyobb forgalom közepén, vagy éjszaka felébredve is, érez – Clarissa biztos volt ebben – valami különös csendet, ünnepélyeset; valami leírhatatlan szünetjelet, várakozásteli visszafojtottságot (persze, lehet mindez a szívétől is, melyet, mint mondták, megviselt az influenza), mielőtt a Big Ben üt. Most! Felzúgott-zengett. Először csak zenei jelzésként szinte, aztán visszavonhatatlanul, ütni kezdte az órát. Ólmos-súlyos gyűrűi szétoszlottak a levegőben. Micsoda szamarak vagyunk, gondolta Clarissa keresztülvágva a Victoria Streeten. Mert az ég a megmondhatója csupán, miért szeretjük annyira, miért látjuk ilyennek, miért fűzzük tovább gondolatban, magunk köré építve, mindig újra ledöntve, minden pillanatban újjáteremtve ezt az egészet; de hát a legutolsó madárijesztő, a sok porig alázott nyomorult is, ahogy ott ül kinn a lépcsőn (és szürcsöli önnön tönkrejutottságának seprőjét), ugyanígy tesz; s éppen ezért, erről meg volt győződve, semmire sem lehet itt jutni törvényekkel: éppen ezért, mert szeretik az életet. Az emberek szemében, lendületében, lábdobogásában, vánszorgásában, a zajban és a forgatagban, a kocsikban, autókban, autóbuszokban, teherautókban, az utcán végigimbolygó-csoszogó szendvicsemberekben; a cinek és fúvósok csinnadrattájában, a verklinyikorgásban, a magasan fönn keringő repülőgép diadalmas motorberregésében, cérnavékonyka énekhangjában – mindenütt ott volt, amit ő is szeretett: az élet, London, ez a júniusi pillanat."

London

Isztambul - Burhan Sönmez: Isztambul, Isztambul

"Apám szerint az isztambuliak lelke is pontosan ilyen. Sokkal jobban szeretik a falra akasztott isztambuli látképeket, mint a környékbeli utcákat, az esős háztetőket és a tengerparti teázókat. Rakit isznak, legendákat regélnek, verseket olvasnak, aztán a falra akasztott látképekre nézve nagyokat sóhajtoznak. Úgy érzik, mintha egy másik városban élnének. Odakint a Boszporusz vize fénylik, hajók szelik a hullámokat, és sirályok szállnak a két kontinens között. A hidak alatt tüzet gyújtó gyerekek a motorhangok alapján találgatják, milyen autó megy el fölöttük, az éjszakai munkások pedig sikamlós keleti dalokat hallgatnak. A lakások, a kávéházak, a munkahelyek falain mindenütt ott virít Isztambul látképe, de mindezek mögött van a városnak egy láthatatlan arca is. Az emberek elbűvölve nézik ezeket a képeket, aztán szomorúan nyugovóra térnek. Kettévált számukra az idő, akár álom és ébrenlét között."

"Isztambulban az volt a különös, hogy nem a válaszokat, inkább a kérdéseket szerette. Képes volt a boldogságot lidérces rémálommá változtatni, és fordítva: a reményvesztett éjszakákat sokszor örömteli reggelek követték. Isztambul a bizonytalanságból merített erőt. Ezt nevezték a város sorsának. Az egyik utcában a paradicsom és a másik utcában a pokol egy szempillantás alatt képes volt helyet cserélni egymással."

Isztambul