Talán a legtöbben egy kicsit másképpen látják azokat a filmeket, amelyek helyszínein ők maguk is megfordultak már. Én mostanában a New York-i utazás miatt például a következőket néztem elfogultabban:
Ezt még az elutazás előtt vettem elő újra, valamikor nagyon régen láttam, olyannyira, hogy nem is emlékeztem, hogy New York-ban játszódik. Aranyos, szerethető film némi humorral, egyáltalán nem olyan silány, mint sok napjainkban készült romantikus vígjáték. Azt hiszem, sosem fogom elfelejteni azt a jelentet, amikor George (Hugh Grant) és Lucy (Sandra Bullock) helikopterrel köröz Manhattan felett. George megemlíti a kedvenc épületét, a Chrysler Buildinget, amelynek halpikkelyes acéltornya tényleg nagyon látványos. Aztán az Empire State Building is szóba kerül, meg a felhőkarcolók építőinek egymással való versenyzése, amelyről aztán sokat olvastam az útikönyvekben. Ez a rész gyakran eszembe jutott később a városban.
Csakis a vége miatt néztem újra. Az alapötlet jó, de a film maga számomra túl lassú és csöpögős, ennek ellenére abszolút megértem azokat, akiknek kedvencük. Viszont azért az utolsó néhány percért, amikor Sam (Tom Hanks) és Annie (Meg Ryan) végre találkozik egymással az Empire State Building tetején, mindenképpen megérte feleleveníteni a történetet.
A szerelem hullámhosszán: Az Empire State Building tetején
Ezt a filmet az előzővel ellentétben az elejétől a végéig imádtam, leginkább a könyvesbolti közeg és a főszereplők levelezése miatt. Az Upper West Side-on játszódik Manhattanben, a Centrál Parktól nyugatra, ahol Joe Fox (Tom Hanks) apjával és nagyapjával egy óriási könyvesboltot készül nyitni. A következő párbeszédnél hangosan felnevettem:
Joe: Egyébként a West Side-i íróknak egy teljes külön részleget kell szentelnünk.
A nagyapja: Hogy megengeszteljük a helybélieket.
Az apja: Helyes. Így legalább ezek a West Side-i liberális entellektüel barmok…
Joe: Olvasó, apa, olvasónak hívják őket.
Az apja: Könyörgök, ne csináld ezt fiam, ne romantizáld őket!
Ezt a film az eddigiekkel ellentétben a valóságról szól, a keserű és kiábrándító valóságról: arról, ahogyan az igazi New York-ban (és tulajdonképpen mindenhol) működnek a dolgok. A történetben megjelenik a manhattani elit, a dél-bronxi feketeosztály na meg néhány – igazságügyben és médiában dolgozó – törtető. Hamar kiderül, hogy az érvényesülésért, a hatalomra jutásért a Wall Streeten dolgozó (Tom Hanks), a kitartott feleség, a kórházban fekvő gyerekét sirató anya, a pap, az ügyvéd, az ügyész, az újságíró (Bruce Willis) és gyakorlatilag mindenki, aki a filmben szerepel, képes szinte mindent megtenni és mindenkin átgázolni. A felelősséget viszont egyiküknek sincs nagy kedve vállalni. Egyvalaki áll mindegyikük felett határozottságával és bölcsességével: White bíró (Morgan Freeman).
Az Amerikában egy különleges hangulatú, néhány varázslatos fordulattal fűszerezett nagyon is valóságos film, amely egy ír család kezdeti New York-i boldogulását mutatja be. Ahogy az apa, az anya és a két kislány megérkezik New York-ba, világossá válik, hogy szó sincs itt semmiféle amerikai álomról: nehezen találnak lakást, munkát, állandó anyagi gondjaik vannak, nehezen viselik a meleg párás nyarat. Mindennapjaikra ezek mellett egy múltbeli családi tragédia feldolgozatlansága is rányomja a bélyegét. Ám a gyerekek (Sarah és Ariel) életkedve nem lankad, lelkesen vetik bele magukat az új kalandokba. Nekik köszönhetően a család egy igazi jó barátra talál, aki aztán nagyban befolyásolja az életük további alakulását. Történetüket a nagyobbik lány, Sarah szemszögéből ismerjük meg, emiatt pedig a nézőnek is sokkal könnyebb a dolga: inkább mosolyog, pedig nyugodtan lehetne sírni is. Ez volt talán mind közül a kedvencem. A következő két idézet nagyon megmaradt bennem:
Sarah: Manhattant előbb hallottuk, mint hogy megláttuk volna, és a hangzavar teljesen körülvett minket.
Sarah: Manhattanben nem szeretik a kislányokat.
Ariel: Hogyhogy?
Sarah: Mit gondolsz, miért hívják MANhattannek?
Mindegyik filmet értékesnek tartom a maga műfajában. Az első három könnyed és romantikus, kikapcsolódáshoz tökéletesek. Az utolsó kettő elgondolkodtató, komolyabb hangvételű dráma, amelyekre szintén megéri időt szentelni.
képek: felső: Flickr.com/ Banalities, alsó: saját
