Most már tényleg kellene valamit írni, gondolta a lány, aki alkalomadtán meg ha éppen úgy van, gondolatainak írásbeli rögzítésére vetemedik. Úgy tűnik azonban, hogy mostanában igencsak nem volt alkalom meg éppen úgy. Eleinte úgy vélte, hogy szándéka nemes és hasznos, s arról álmodozott, hogy a szándék rövid időn belül gyakorlati formát ölt, ám később egyenesen megrémült. Mi az, hogy kellene, hogy írni kellene? Ha kellene, akkor már rég nem jó, akkor igazából hagyni kéne az egészet a fenébe! Bukowski egyrészt valószínűleg nem tűnődött sokat a következő sorokon, másrészt meg rohadtul igaza van:

„ha nem kiszakad belőled
dacolva mindennel,
ne tedd.
hacsak nem jön magától,
szívedből, lelkedből, szádból
és zsigereidből,
ne tedd.”

Szóval akkor nem teszi. Hogyan is tehetné, amikor egy árva témája nincs? Ha nincs téma, akkor csak a büdös semmiről lehetne írni, de azt meg már annyian izzadták ki magukból a legapróbb részletességig vaskos kötetekben, meg foglalták össze tömör haikukban, vagy zengtek róla ódákat, hogy nem érdemes időt pazarolni rá.

Aztán mégis eszébe jutott valami. Hiszen egy csomó témaötlete lapul egy eldugott raktárszobában! Persze ki tudja, megvannak-e még? Talán már rég elporladtak, vagy legalábbis eléggé porosak lehetnek, meg amúgy is óriási a káosz abban a raktárban, valószínűleg elő sem tudná őket bányászni a kupiból.

Hacsak nem jön magától, jutott eszébe megint Bukowski. Na jó, azért egy próbát megér, hátha mégis rábukkan egy izgalmas témára! Erőt vett hát magán, és benyitott a raktárba, a masszív ajtó lassan, nyikorogva mozdult. Bent sötét volt, és poros levegőtlenség, vagyis pont az, amire a lány számított.

Esélytelen, ez tényleg esélytelen! – bosszankodott magában, amikor máris belebotlott valami kacatba. Miután elszontyolodva konstatálta, hogy a sötétben nem lát, a rumlitól pedig képtelen beljebb jutni, úgy döntött, hogy tüstént elhagyja a szobát. Ám ekkor a helyiség kellemesen tompa fénybe borult, a lány pedig egy lila fotelben találta magát, amely önálló életre kelve megindult a szobában. Vagy lehet, hogy a szoba indult meg felé? A fene tudja, mindenesetre nem volt ideje ezen töprengeni, mert az óriási káoszból egykor kitüntetett figyelem övezte, ám rég elfeledett témák ugrottak elő, s kínálták fel magukat neki.

Valóság és illúzió. Na igen, ez egészen sokáig foglalkoztatta, most már emlékszik. Tulajdonképpen mi az egyik és mi a másik? Hol húzódik a határ a kettő között? És egyáltalán: az ember azért vágyik művészetre és kultúrára, hogy a valóság elől meneküljön, vagy azért, hogy szembesüljön a saját valóságával? Aztán ott az idő: állandó és apadhatatlan téma: az emberé rohamosan fogy, a világé azonban végtelen, és ha már az, miért nem ad egy kicsit többet belőle az embereknek, illetve legalább azoknak, akik méltóképpen tudnának vele bánni? Na meg persze azon is mélázgatott valamikor, hogy létezik-e olyan ember, akivel történhet bármi, akkor is unalmas marad, vagy inkább az van, hogy sokak esetében nem kerül kiaknázásra a bennük rejlő potenciál?

Oké, nem rossz témák, legalábbis akad bennük némi lehetőség, állapította meg a lány. Csakhogy neki ez most nem fog menni. Egyszerűen nincs eléggé elmélyült és filozofikus hangulatban ahhoz, hogy alaposan belemerüljön ezekbe. Különben is, a nyakunkon az ünnep, senki nem vágyik ilyen témákra! Így az év végén az unalmas emberek egészen biztosan nem szeretnének azzal szembesülni, hogy valóban unalmasak, úgy általában az emberek azzal, hogy véges az idejük, s senkinek sem hiányzik, hogy a valóság rondán beletrollkodjon az ünnepi hangulat teremtette illúzióba. Meg hát ugye ha nem jön magától…

Szóval nem teszi. Nem ír és kész. Felpattant a lila kanapéból és az ajtó felé sietett, de a szobát másodszor sem sikerült elhagynia: egy szakadt fekete köpenyes fura szerzet állta az útját. A lány meg is ijedt és visszahőkölt.

– Ne rémülj meg ennyire, hiszen a fantáziád vagyok!
– Az kizárt dolog!
– Pedig az vagyok. Szabadíts ki ebből a poros csuhából, és olyan leszek, mint régen!
– Azt hittem, meghaltál. Már egy jó ideje nem számolok veled.
– Nem mondod? Képzeld, feltűnt, azért vagyok így betokosodva, azért vagyok ennyire taszító! Ezt tette velem a nemtörődömséged! Szóval rántsd le rólam ezt a leplet: engedd, hogy újra szabad legyek, és minden olyan lesz, mint régen.
– Nem hiszem. Tudod, az van, hogy nincs mit írnom, és azt hiszem, ezen még te sem segíthetsz.
– Nem azért nem tudsz írni, mert nincs mit írnod, hanem azért, mert a gátlásaid és a szorongásaid nem engedik. Én viszont nagyon is tudnék ebben segíteni. Ha újra szabadon szárnyalhatnék, akkor téged is felszabadítanálak a gátlásaid alól, aztán kezdhetnénk valami bohókás-bolondos szösszenettel, majd egy kis gyakorlás után jöhetnének a komolyabb, elmélkedős témáid.

A lány azon tűnődött, hogy valóban nagyon hiányzott neki a fantáziája, sokkal szürkébb az élete nélküle. S mi van, ha tényleg visszatérne minden a régi kerékvágásba?

„hacsak nem lő ki
lelkedből rakéta módjára, hacsak a hallgatás
meg nem őrjítene, vagy
öngyilkossá, gyilkossá nem tenne, ne tedd.
hacsak sugárzó napod
nem gyújtja fel bensődet, ne tedd.”

A lány fantáziája suttogta Bukowski versének egy másik részletét, a lány pedig hirtelen odalépett hozzá, és letépte róla a súlyos fekete köpenyt. Ezt követően a lány fantáziája először színes-vidám bohóccá változott, aki vidáman ugrálta körbe felszabadítóját, majd angyalkaként repülte körbe a szobát, végül virgonc koboldként helyezkedett el a nyakában, s kezével a haját kezdte birizgálni. A lánynak eszébe jutott, hogy szüksége lenne a laptopjára, ám az már ott volt az ölében. Hogy hogyan került oda, azon ­– mint ahogy ennek a napnak a többi különös történésein – nem akart gondolkodni.

Írni kezdett, igyekezett gyorsan utolérni a gondolatait, nehogy azok megint túlságosan eltávolodjanak tőle.

kép: unsplash.com/ Patrick Fore