Olvasni szerető embernek mindenképp érdemes Alessandro Baricco kortárs olasz írótól kézbe venni valamit. Az eredmény lehet nemtetszés, közöny vagy akár szerelem, óriási szerelem. Én a legutóbbi kategóriába tartozom, ugyanis Baricco csodálatosan különleges hangulatokat teremt meg műveiben, amelyek képesek nagyon beszippantani az arra fogékony olvasókat.

Legelőször a Novecentot olvastam el tőle, azt a kb. 100 oldalas monológot, amely alapján Az óceánjáró zongorista legendája című film készült. Zseniális történet és zseniális Novecento karaktere, akivel azt hiszem, rengetegen tudunk azonosulni. A Novecentoban találkoztam először az író tengerimádatával és a tengerrel és az élettel kapcsolatos varázslatosan és sajátosan megfogalmazott gondolataival. Aztán a Selyem következett, amely szintén egy 90-100 oldalas rövidke, ám annál tartalmasabb és velősebb kisregény: utazásokkal, kalandokkal, selymesen lágy erotikával átszőtt történet a beteljesületlen és beteljesült szerelemről, meg úgy általában az életről. Ha valaki csak egyet olvas Bariccotól, azt javaslom, ez legyen az, mert igazi csoda ez a kis könyv.

Baricco-kalandtúrámat ezek után a Tengeróceánnal folytattam. Ez az a könyv, amelyért már akkor rajongtam, mielőtt egy sort is olvastam volna belőle. Hogy miért? Hát ugye ott van maga a cím meg az a kis idézet a tengerről a borítón. Emellett tudtam, hogy egy kis fogadóban játszódik a tengerparton, különc figurákkal. Ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy izgatottan és lelkesen vessem bele magam a történetbe.

Aztán úgy alakult, hogy rajongásom az olvasás során alábbhagyott. Baricco tényleg tud valamit, valami nagyon bariccosat, amely elképesztően egyedivé teszi: leginkább azt, hogy gátlástalanul meri használni a fantáziáját. Én pedig nagyon szeretem ezért a vakmerőségért, amely a Tengeróceánban is megmutatkozott.  Szerettem nagyon a regény meseszerű és/vagy szokatlan történéseit, fordulatait, a hangulatát, a tenger központi szerepét, de valahogy mégsem éreztem annyira összefüggőnek, annyira egésznek, mint az előzőekben említett két művét.

Atlanti-óceán, Coney Island, NYC 

A Tengeróceán számomra egy kissé kaotikusnak tűnik: túl sokféle írói stílus keveredik benne, amelyek önmagukban nagyot ütnek. Imádnivalóak például a néhány mondatos rövid párbeszédek, és a könnyedebb, meseszerű leírások, ugyanakkor fájdalmasan szívbemarkoló a tengeri hánykolódás részletes és naturalisztikus ábrázolása. Ez az eklektika azonban a folyamatos olvasás élményét számomra egy kicsit szaggatottá, darabossá tette.

A könyv befejezése után az volt az érzésem, hogy az író elméjét valami egészen varázslatos hangulat ejtette rabul a mű megalkotása során – valami, ami egyszerre életszagú, keserű, de ugyanakkor misztikus, varászlatos, szenvedélyes és legfőképpen sós, sós a tengertől, vértől, és talán a könnyektől –, amelyet csak részben sikerült átadnia az olvasónak. Emiatt volt némi hiányérzetem, úgy láttam, hogy jóval nagyobb a potenciál ebben a csodálatos hangulatú, különös emberi sorsokat bemutató kalandos és mesés alkotásban, mint amennyit Baricco végül kihozott az egészből. Aztán fura dolog történt: hiába fejeztem be a könyvet, és hiába teltek a napok, valahogy nem tudtam szabadulni a Tengeróceán furcsa hangulatának fogságából. Ráadásul nem bántam, hogy így van, mert egyszer csak arra eszméltem, hogy nagyon is otthon számomra ez a hangulat, hogy hiszen én otthon vagyok ott a tenger közelében, hogy Baricco tűpontosan megfogalmazza azt, amit a tengerpartokon érezni szoktam.

„Tudod mi olyan szép itt? Nézd: ahogy sétálunk, a homokban hagyjuk a cipőnk nyomát, itt maradnak, szépen kirajzolódnak. De holnap, amikor felkelsz és végignézel ezen a hosszú parton, semmit sem látsz, sehol egyetlen nyom, jel. Éjjel a tenger elmossa. A tenger mindent elrejt. Mintha soha senki nem járt volna itt. Mintha mi sem léteztünk volna. Ha van hely a világon, ahol arra gondolhatsz, milyen semmi vagy, hát ez itt olyan. Már nem föld és még nem tenger. Nem ál-élet, de nem is valódi. Idő. Múló idő. És kész. Menedéknek tökéletes lenne. Láthatatlan mindenféle ellenség számára A semmiben van.”

Így hát kezdett visszatérni a rajongásom, valamint elmúlni a hiányérzetem. Most már azt gondolom, hogy épp elég az, amit Baricco ebben a 200 oldalban átad az olvasónak, a többi pedig, hogy mindezzel mit kezd, már az olvasó dolga.

És hogy mégis miről szól a Tengeróceán? Olyan kérdés ez is, amit nem az író és nem a könyv, hanem csakis az olvasó válaszolhat meg önmagának.

Persze néhány általános dolgot el lehet mondani. Például azt, hogy adott néhány különböző korú, különböző élethelyzetben lévő, különböző foglalkozású, különböző vágyakkal, motivációkkal rendelkező ember, akiket a sors ugyanabba a tengerparti fogadóba sodor. De mégis kicsodák ők? És mit keresnek ott? Van-e közük egymáshoz? Megtalálják-e a tengerparton, azt, amit keresnek? Hogyan alakul az életük a továbbiakban? Ki lakik a hetedik szobában? És egyáltalán, melyik az az egyetlen szó, amelyik leírja a tengert (és nem maga a tenger)? Akadnak kérdések, amelyekre választ ad a könyv, és akadnak olyanok is, amelyekkel az olvasó szabadon játszadozhat.

Igen, azt hiszem, tényleg el kellett telnie néhány napnak ahhoz, hogy rájöjjek: a Tengeróceánt nem érteni, hanem érezni kell, és ha ez sikerül, akkor felejthetetlen olvasói élmény marad.

Végül néhány idézet a könyvből:

„A tenger. A tenger elvarázsol, a tenger megöl, megijeszt, meghat, olykor nevetésre késztet, máskor eltűnik, tónak álcázza magát, vagy vihart támaszt, hajókat nyel el, vagy gazdaggá tesz, de válaszokat nem ad, bölcs, szelíd, hatalmas, kiszámíthatatlan. És főleg: magához szólít. A tenger hív (…) lényegében nem tesz mást, mint hív.” /Ennek egy része szerepel a könyv borítóján is./

„Csodálatos érzés. Amikor a végzet útja végre megnyílik és tisztán látható, nyomai világosak, iránya biztos. Végtelenül hosszú az idő, míg megérkezel. De közeledsz. Szeretnéd, ha soha nem érne véget. Az út. A mozdulat, ahogy felajánlkozol a sorsnak. A feszültség. Eloszlott minden kétely, szertefoszlott minden hazugság. Tudni, hogy hová. És odamenni. Bármi is, a végzet.”

„Nem unalmamban szerettelek, vagy szeszélyből, vagy a magány vett rá. Azért szerettelek, mert minden boldogságnál erősebben vágytam rád. És tudtam, hogy az élet nem elég hosszú ahhoz, hogy együtt tartsa mindazt, amit a vágy képes kitalálni önmagának.”

„Én egyszer láttam az angyalokat. A tenger partján voltak.”

Földközi-tenger, Agrigento, Szicília

 képek: saját