Tapasztalt Murakamisok kezdő Murakamisoknak általában a Norvég erdőt (1987) ajánlják. A világhírű japán író ezen regénye a többi, különös fordulatokkal, misztikus elemekkel teli művéhez képest elvileg egyszerűbb és hétköznapibb.

Azt, hogy az író többi történetéhez képest milyen a Norvég erdő, nem tudom megmondani, mert megfogattam a tanácsot, és ezzel léptem be Murakami Haruki univerzumába, és most már tudom, hogy nagyon jól tettem.

 A Norvég erdőben valóban nincs semmi misztikus. Szereplői többnyire fiatalok, tizenéves éveik végén és húszas éveik elején járók, akik az 1960-as végek utolsó éveiben keresik – tudatosan vagy tudattalanul – önmagukat, az útjukat, próbálják felfogni, értelmezni a világot, a körülöttük zajló eseményeket, igyekeznek – olykor szó szerint– életben maradni.

Ez a néhány év különös és zavaros időszak lehetett a világ fiataljai számára, akik lázadásokkal reagáltak az elfajult és kilátástalannak tűnő állapotokra, azonban Japánban talán még különösebb és még zavarosabb volt. Hiszen egy olyan – más szárazföldtől távol eső – országról van szó, amely stabil, szigorú, fegyelmet, tiszteletet és alázatot követelő hagyományainak és a folyamatosan beáramló nyugati hatásoknak eklektikus egyvelegével még a többi távol-keleti kultúrához képest is különcnek számít. Mindezt figyelembe véve egyáltalán nem meglepő, hogy a regény gyerekkor és felnőttkor határán álló szereplőinek meggyűlik a bajuk az élettel.

A történetet Toru Watanabe szemszögéből ismerheti meg az olvasó, ő emlékszik vissza 18-tól 20 éves koráig terjedő időszakra, amikor egyetemista volt Tokióban. Az ifjú Toru átlagos fiatalnak tűnik, aki sztoikus lanyhasággal teszi a dolgát, nem egy kifejezetten aktív és zizegő alkat. Viszont úgy alakul, hogy a sors különös embereket – főleg szintén fiatalokat – sodor az útjába. Illetve lehet, hogy nem is annyira különösek: olyanok, akik vagy már megszabadultak a rájuk kényszerített szerepektől, keretektől, vagy még nem álltak bele ezekbe. Így, ha épp meg tudnak szólalni, őszintén beszélnek a bennük kavargó gondolatokról, érzésekről, talán ezért tűnhetnek furáknak.

„Pontosan az tesz minket normálissá, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy nem vagyunk normálisak – mondta Reiko.”

Murakami nagyon ért a karakterábrázoláshoz: minden mesterkéltségtől mentes, őszinte, izgalmas, különc figurákkal tűzdelte tele regényét, akiknek beleláthatunk lelkük legmélyébe, átérezhetjük fájdalmaikat, traumáikat. Viszont hiába szól fiatalokról a regény, nincsenek akkora dühöngések, forrongások, szenvedélyes megnyilvánulások, de nagyon is vannak lelki feszültségek, kirobbanni vágyó, felgyűlt érzelmek. A japán emberek nem az érzelmi amplitúdókról híresek: olyan rendszerben élnek, ahol a higgadtság, az udvariasság, a látszat sokkal jobban számít, mint máshol. Ráadásul, úgy tudom, hogy Japánban a lelki gondokkal küzdőknek nem igazán van lehetőségük terápiára járni, illetve már csak a pszichiátrián vagy hasonló intézményi keretek között van erre leginkább lehetőség.(1) El tudom képzelni, hogy ezek miatt (elfojtások, nem megfelelő vagy túl későn érkező segítség) a japánok az átlagosnál jóval nehezebben tudnak megbirkózni – ha egyáltalán meg tudnak – pszichés problémáikkal. A Norvég erdő több szereplőjének boldogulását nehezítik súlyos mentális betegségek, zavarok. Egy kicsit olyan ez, mintha Japán tele lenne noriba(2) bugyolált zaklatott pszichékkel.

"Mintha kettészakadna a testem, és önmagammal kergetőznék. Mindig a másik énemnél vannak a megfelelő szavak, és hiába kergetem, soha nem tudom elkapni."

"Néha túlságosan is próbálod ráerőltetni az életet a saját elképzeléseidre. Ha nem akarsz ideggyógyintézetben kikötni, nyisd meg a szíved, és bízd rá magad az élet sodrására."

Ez a különös hangulat, valamint néhány japán sajátosság juttatta olykor eszembe, hogy az események Japánban történnek, és nem épp a világ valamelyik nyugati nagyvárosában. A fiatalok ugyanúgy szórakoznak, bevásárlóközpontokba járnak, ugyanazokat a zenéket hallgatják (többek között Beatlest, és persze többek között a zenekar Norwegian wood című számát), azokat a könyveket olvassák, azokat a filmeket nézik, mint a világ többi részén élő társaik. De közben a lakásaikban tatamik és buddha oltárok vannak, szakét – is – isznak, fura algás-halas ételeket esznek az átlagos gyorsételek mellett, Tokió különös nevű negyedeiben töltik az idejüket, és olykor Sinkanszennel utaznak.

A szereplők sorsa különbözőképpen alakul: akad, aki tovább tud lépni az ingoványos-tétovázó állapotból, és akad olyan is, aki nem. Toru életét is bonyodalmak tarkítják, múlt és jelen között vergődik, és komoly döntéseket kénytelen hozni.

Murakami Haruki gördülékeny, egyszerű, de ugyanakkor nagyon egyedi stílusban írta meg a Norvég erdőt, különös szereplőinek párbeszédei pedig nagyon szórakoztatóak.

"A tudatom olyan ernyedt volt, mint a sötétségben élő mocsári növények vizenyős gyökerei."

"Hallgatása olyan volt, mint eső néma hullása a frissen nyírt fűre."

- Mennyire szeretsz? – kérdezte Midori.
- Eléggé ahhoz, hogy a világ összes dzsungelének minden tigrisét kezes báránnyá varázsoljam ennyi szeretettel.

Szerettem olvasni ezt a könyvet, szerettem a különleges hangulatát, a szereplők fura agymenéseit, a sorok közé bekúszó japán kultúra foszlányait. Szívből ajánlom mindenkinek, aki nem ijed meg a kitárulkozni merő emberi lélek őszinteségétől, komplexitásától.

(Megj.: Annak, aki szereti Murakamit, szívből ajánlom Itojama Akiko japán írónő magyarul megjelent két könyvét is (A tengeren várlak, Balfék!), amelyek hangulata egészen hasonló a Norvég erdő hangulatához. Itojama Akiko szereplői már a munka világában igyekeznek boldogulni: igen, pontosan abban a japán munkavilágban, amelyről sokan hallottunk már: amelyben természetesnek számítanak a hosszú túlórák és az ország másik részére történő váratlan és sokszor gyakori áthelyezések. Szóval a japán írónő szereplőinek sincs könnyű dolguk, a pszichés problémák őket sem kerülik el.)

1: Néhány éve hallottam egy beszélgetést a Terápia című HBO-s sorozat magyar készítőivel, amelyben elmondták, hogy a japán változatot iskolai környezetben tudták megoldani, mert ott vannak iskolapszichológusok.

2: Nori a japán neve a különböző ehető tengeri füveknek ill. vörösalgáknak. A nori elnevezést gyakran használják az élelmiszeripari termékekre, melyeket ezekből a tengeri „zöldségekből” állítanak elő. (forrás: wikipédia) Pl. nori a szusi algalapja is.

Sindzsuku: Tokió népszerű szórakozónegyede, Toru és társai gyakran megfordulnak itt.

képek: felső: saját, alsó: unsplash.com/ Albert Dera