Idén elsősorban nem profi szakemberek, hanem a vírushelyzet és bizonyos színek alakítják leginkább a különböző turisztikai desztinációk marketingjét. Vannak, akiket befolyásol ez az újfajta marketing – és ezt figyelembe véve utaznak vagy nem utaznak –, és vannak, akiket nem. Én az előbbi kategóriába tartozom, ezért egy alacsony fertőzött területet és kevésbé felkapott célpontot választottam, olyat persze, ahol hűvösebb az éghajlat.

Így alakult, hogy néhány napot Lettország fővárosában, Rigában töltöttem, és egyáltalán nem bántam meg. Egyrészt a jelenlegi helyzetben ez a néhány napos külföldi kiruccanás különleges jelentőséggel bír, másrészt Rigát – annak ellenére, hogy kevésbé népszerű az utazók körében – nagyon is érdemes látni. (Megjegyzés: aki autentikusan szeretné kiejteni a város nevét, az mindenképpen hosszú i-vel tegye.)

„A hűvös észtek és az impulzív litvánok között a lettek az arany középutat képviselik. Végtelenül szorgalmasak; még ősi népdalaik is megvetően nyilatkoznak a lustaságról.”

Rigát – elsősorban földrajzi elhelyezkedése miatt –, nem kímélte a történelem. Néhány kilométerre fekszik a Balti-tengertől, valamint a Daugava folyó szeli ketté. Kikötőváros tehát a javából, kereskedelmi gócpont az északi országok és az európai kontinens, illetve kelet és nyugat között is. Így egyáltalán nem csoda, hogy az idők folyamán sokaknak fájt rá a foguk. Hivatalos alapítási évének 1201-et tekintik, amikor a német Albert von Buxhoevden püspök északi keresztes hadjárata során a város területén erődöt épített a helyi törzsek támadásai ellen. Riga azonban kisebb-nagyobb nyugalmi időszakokkal megszakítva zavaros és küzdelmekkel teli színtér volt egészen 1991-ig. 1282-ben csatlakozott a német kereskedők által alapította Hanza-szövetséghez, a XVII. században a Svéd Birodalom legnagyobb városa volt, 1710-ben pedig Nagy Péter orosz cár csapott le rá. 1918-ban Lettország kikiáltotta függetlenségét, ám a II. világháború rendesen megtépázta az országot és a várost. A lett zsidóság nagy része a náci megszállás áldozatául esett, a szovjetek pedig erőteljes oroszosítási politikát hajtottak végre a térségben: sok lettet deportáltak Szibériába, akikről aztán többé nem érkezett hír, majd oroszokat telepítettek be. Ma a népesség negyede, Riga lakosságának fele orosz. Lettország 1991-ben vált újra független állammá, az emberek pedig igyekeznek a múltat feledve békében együttélni.

„A szovjet örökség kínos a lettek körében, akik majdnem kisebbségbe kerültek saját nemzetükön belül. Habár a gyakorlatias Lettországban nem fog kialakulni olyan etnikai konfliktus, mint a balkáni, a két népcsoport közti viszony barátinak, de fagyosnak mondható.”

Az eklektikus történelem a sok viszontagság mellett csodálatos kulturális sokszínűséget is eredményezett, ráadásul kereskedelmi központként sok nemzet kereskedőinek szolgált tartózkodási vagy állandó lakhelyéül. Riga mai hangulatához hozzájárul az északi skandináv, a fejlett nyugat, a keletet magában hordozó orosz és a helyi lett törzsek kultúrája.

A város képét katolikus, evangélikus, református, ortodox templomok és egy zsinagóga varázsolják tornyaikkal, kupoláikkal még fotogénebbé. Óvárosát (Vecríga) 1997-ben nyilvánította az UNESCO a Világörökség részévé. A rendezett, felújított rész hangulatos, múltidéző utcáival, tereivel, színes, látványos épületeivel joggal érdemelte ki az elismerést.

Némi információ a fentebb látható Feketefejűek házához, amely Riga egyik jelképévé vált: Eredetileg a XIV. században épült, de a II. világháborúban lerombolták, 1995 és 1999 között építették újjá. Itt laktak a nőtlen kereskedők, nevüket a védőszentjükről, a fekete Szent Móricról kapták. (Szent Móric a római hadsereg katonája volt a II. században, vértanúhalált halt, mert megtagadta a keresztények meggyilkolását.) 

Az óvárost körbefogó új városközpont is bőven kínál látnivalókat, mindenekelőtt hatalmas parkokat és csodálatos szecessziós épületeket.

Mihail Eisenstein (Szergej Eisenstein orosz filmrendező édesapja) építész egyik legismertebb szecessziós munkája.

Minderre elegendő lehet akár egy nap is, az óvárosban nagyon közel vannak egymáshoz a látnivalók. Így aki Rigában jár, annak mindenképp érdemes kikukkantania a Balti-tengerhez is. (Fél óra vonattal.) Jürmala Lettország 20 km-es tengerparti övezete, több kisebb településből áll, közülük Majori a legnépszerűbb. A partot fenyvesek és színes skandináv stílusú faházak teszik különlegessé.

Amikor a kis útikönyvben a lett gasztronómiáról olvastam, tudtam, hogy abszolút nem az én világom.

„A különböző behatások elegyéből létrejött lett konyhát fő hozzávalói jellemzik a legjobban: disznóhús, burgonya, káposzta. A legtöbb lett ember jobb szereti ételeit a világ más tájain megszokott fűszerek nélkül fogyasztani. Az ízetlen ételeket gyakran a helyi gasztronómia aduászai, a kapor és a köménymag dobják fel.”

Ezenkívül jellemzőek még a különböző halas és rákos fogások is, amelyekért szintén nem vagyok oda. Nem is ízleltem meg semmi helyi különlegességet. Mármint ételt, mert természetesen a helyi gyógylikőrt, a rigai Fekete Balzsamot (Rīgas Melnais Balzams) meg kellett kóstolni. 45%-os alkoholtartalmú, egyáltalán nem finom, viszont gyógyító (és remélhetőleg fertőtlenítő) hatású. A rigaiak sokszor inkább kávéba, üdítőkbe keverik. El is hiszem, hogy hűvösebb időkben egy jó kis fekete balzsamos kávé vagy tea jól tud esni. A lett péksütik viszont tapasztalataim alapján igazán finomak. A pincérek mindenhol kedvesek, udvariasak voltak, érdeklődtek, hogy where are you from. Az egyik mondjuk nem hallott még Magyarországról (It’s next to Austria. Oh! Ok.), egy másik viszont a legismertebb szavunkkal is tisztában volt (bazmeg, persze). Riga Központi piaca Európa egyik legnagyobb piaca, óriási a kínálata, de amikor ott jártam, úgy tűnt, hogy nincs akkora forgatag, mint amekkora lehetne, sok bodé be volt zárva. (A vírus hatása lehet?)

Az egész utazás alatt azon töprengtem, hogy mihez is hasonlít a lett nyelv. Végül megleltem a tűpontos választ: a lett nyelv leginkább a letthez hasonlít. (A lett az indoeurópai nyelvek külön ágát alkotó balti nyelvek közül az egyik élő nyelv, a másik a legközelebbi rokona, a litván. A lettet és a litvánt tartják a legarchaikusabbnak az élő indoeurópai nyelvek közül, vagyis ezek állnak a legközelebb a nyelvcsalád közös őséhez, az indoeurópai alapnyelvhez. Legközelebbi élő rokonaik a szláv és a germán nyelvek. Forrás: wikipédia)

A kiruccanás előtt valahol azt olvastam, hogy Riga Észak Párizsa, én pedig nagyon ki tudok akadni az ilyen megnevezéseken. Egy csomó csatornákkal rendelkező északi településre is (Brugge, Amszterdam, Stockholm) ráhúzták az Észak Velencéje nevet. De miért ne lenne joga ezeknek a városoknak a saját nevükön ismertté válni? Az összehasonlítás abszolút felesleges, hiszen mind csodaszép, és mind rendelkezik egyedi vonásokkal. Szóval Riga nem Észak Párizsa. Riga Riga, Lettország kb. 600.000 fős fővárosa sokszínű kultúrával, amely éppúgy megér egy misét, mint Párizs.

Megj.: az idézőjeles részek a  Berlitz Riga barangoló című útikönyvből valók. A Feketefejűek házáról az információkat a csamborgo.hu oldalon olvastam. 

képek: saját