Andrea Hirata indonéz író 2005-ben írta meg A végletek szigete című regényét (eredeti nyelven: Laskar Pelangi, angolul: The Rainbow Troops), amely 2013-ben jelent meg magyarul. Ez az első indonéz regény, amelyet Magyarországon is kiadtak.

Andrea Hirata azóta több újabb művet is írt, és nagyon jól teszi. Óriási szolgálatot tesz ezáltal a világnak, hiszen egy hihetetlenül izgalmas, sokrétegű kultúrába enged betekintést.

Ha profi könyvkritikus lennék, biztosan hosszasan tudnám ecsetelni, hogy milyen kívánnivalót hagy maga után a szöveg. Például egy tapasztalt író egy rendkívüli jelentőséggel bíró tartalmi rész érzékeltetését valószínűleg különb eszközökkel képes megoldani annál, mint hogy néhány oldalanként egzakt módon kinyilatkoztatja azt. Andrea Hirata viszont ez utóbbit teszi: meglehetősen gyakran emlékeztet arra, hogy egy indonéz sziget szegény gyerekei számára milyen fontos az, hogy tanulhatnak, és mennyire hálásak a tanáraiknak. Ám csupán egy egyszerű olvasó vagyok, akit ez valahogy nem igazán tudott zavarni, mégpedig valószínűleg azért nem, mert egyáltalán nem éreztem erőltetettnek. Andrea Hirata olyan – mesterkéltség és görcsök nélküli – természetességgel tárja elénk a regény történéseit, amely az erős személyes érintettség miatti hitelességnek és egzotikumának köszönhetően képes teljesen magával ragadni az olvasót. Az indonéz író E/1-ben megírt könyvét tanárainak (akik eredeti nevükkel szerepelnek a műben) és diáktársainak ajánlja.

Andrea Hirata

Na de mégis miről szól és mit tud A végletek szigete?

Egy sajátos, végletekkel teli világról, Belitungról, Indonézia több mint 17000 szigetének egyikéről, amely Szumátra és Kalimantan (Borneó) között fekszik. Itt született Andrea Hirata, és itt született Ikal, az a maláj fiú, aki a saját szemszögéből meséli el nehézségekkel, kalandokkal teli iskolás éveit. Ő és 9 (majd 10) társa a helyi falusi Muhammadiyah iskola tanulói: a sziget legszegényebb családjainak gyerekei, akik a sziget – és talán egész Indonézia – legszegényebb iskolájába járnak. Kiváltság számukra, hogy tanulhatnak, hiszen ezeknek a családoknak nem feltétlenül tűnik jó befektetésnek a taníttatás, a munkát jóval hasznosabbnak és jövedelmezőbbnek tekintik.

Belitung valóban a végletek szigete. Gazdag ónban és más ásványi kincsekben, lakóinak nagy része mégis nagy szegénységben él. Az ónkitermelés ugyanis kezdetben a holland gyarmatosítók, majd később az állam kezében összpontosul, a sziget lakóinak többségét pedig napszámosként hajtják a bányákban. Az erőteljes hierarchikus rendszer a gyarmatlét évszázadai után is megmarad, a középosztály alig létezik.

„Ha az ember csak beletúrt a kezével a sekély, üledékes felszínbe, a bőre csillogott a rákenődött óntól. A tengerről nézve Belitung valósággal fénylett a rengeteg természeti kincstől, minta hajósokat útba igazító világítótorony.”

„És áldott a föld, amerre felbukkan az ón, mert mint a méhektől körüldöngött vadvirágot, az ónt is sokféle más anyag övezi: agyag, ittrium-foszfát, cirkónium, arany, ezüst, topáz, galenit, réz, kvarc, szilícium, gránit, ritkaföldfémek, vas-titánium-oxid, vas és vörösvasérc. Még urániumunk is volt. Mi, Belitung bennszülöttei, olyanok voltunk, mint egy rizzsel teli raktárban éhező patkányfalka.”

A sziget népe azonban nem kesereg, felsőbb hatalmi és természeti erőknek kiszolgáltatva, kemény munkával vívja meg mindennapi csatáit.

„A malájok egyik jellemző tulajdonsága, hogy bármilyen rosszra forduljon is a sorsuk, mindig szerencsésnek tekintik magukat. Ez a vallás adománya.”

A nebulók számára sem szokatlanok a gyakori megpróbáltatások. Amellett, hogy iskolájukat állandó veszélyek fenyegetik, a gyerekek között akad olyan, akinél az alultápláltság látáskárosodást okozott, többségük mezítláb – berkaki ayam = csirkeláb – jár, ráadásul van, aki órákon át biciklizik félelmetes területeken, hogy eljusson az órákra.

„Egyszer csak meg kellett állnom, mert akkora krokodil feküdt keresztbe az úton, mint egy kókuszpálma.”

Az olvasás során elképesztően gazdag ingerek érik az olvasót, ami elsősorban a kulturális és természeti sokszínűségnek köszönhető. Európai szemszögből a maga viszontagságaival együtt valódi egzotikus csodavilág ez:

• A szigeten a malájok mellett kínaiak (a hollandok kezdték el őket betelepíteni az ónbányászathoz) és – az ausztráliai bennszülöttekre hasonlító – sawangok élnek.

Részlet a könyvből, gurindam: kétsoros verses aforizma (maláj)

• A többség muzulmán vallású, ahogy Indonézia nagy része is, de az ősi maláj kultúra maradványai is erősen érzékelhetők (sokan nagyon babonásak, hiszen a különféle szellemekben, legendákban), és persze ott a kínaiak által beszivárgó vallási—kulturális hatás is.
• Belitungon a természet varázslatos, de ugyanakkor tele van rejtett és kevésbé rejtett veszélyekkel. A szigetlakók azonban jól ismerik élővilágukat, összhangban élnek vele.

„A Buta folyótól mindenki félt. A felszíne szelíd volt, mint egy tóé, sima, mint a tükör. De a nyugodt felszín alatt óriási krokodilok és fekete, fenéklakó kígyók lakták. A Buta krokodiljai becsapósak voltak: miközben tekintetüket az alacsony ágakon csüngő majmokra szegezték, elragadták a csónakban ülő embert.„

Érdekes volt olvasni, hogy amíg a felnőttek számára nyűg az esős időszak, addig a gyerekeknek ilyenkor játszótérré változik a természet.

„A tarak játékban két gumifatermést raknak egymásra, majd tenyérrel rácsapnak. Amelyik termés nem repedt szét, az a nyertes. Hagyományosan a tarak nyitotta meg falunkban az esős évszakot, bemelegítésként a jóval izgalmasabb játékokhoz, amikor már ömlik az égből az eső."

„A legviccesebb játékunknak nem volt neve, de összefüggött a pinang hantu fa leveleivel. Egyedül vagy ketten ráültünk egy levélre, amelyik olyan széles volt, akár egy imaszőnyeg. Ketten-hárman pedig gyorsan húzni kezdték a levelet. Mintha szánkóztunk volna.”

A felsorolást még hosszasan tudnám folytatni, de a többihez inkább vegye a kezébe a regényt az, akinek az előbbiek felkeltették az érdeklődését, és persze kíváncsi arra, hogy hogyan alakul Ikalnak és társainak sorsa.

Andrea Hirata 1967-ben született, és arról ír, hogy milyen volt az élet az ő gyerek – illetve kamaszkorában. A regény végén utal arra, hogy a 90-es években nagy változások zajlottak Belitungon, a jelenlegi állapotokról azonban már nincs szó a könyvben.

Érdekességképpen megjegyzem, hogy ez utóbbiról –bár nem Belitungról, hanem Indonéziáról általában – viszont többet megtudhatunk két olyan magyar írónktól, akik erősen kötődnek Indonéziához. Barnás Ferenc évek óta Jakartában él, Bartis Attila pedig időről időre visszatér az országba. Mindketten szenvedéllyel mesélnek az ottani kultúráról, életről, emberekről.

Egy Barnás Ferennccel készült interjúban az író kiemeli az indonézek közvetlenségét, nyitottságát, azt, hogy milyen fontos számukra a közösségi élet, és dicséri kiváló lelki kultúrájukat. A legutóbbival kapcsolatban elmondja, hogy alapja a szájról szájra, nemzedékről nemzedékre terjedő tudás, amely sokkal inkább érzelmi alapú, mint a nyugati világ által értelmezett tudás. Az indonézek tudása erős vallás-kulturális töltetű, amelynek része az ősi maláj archaikus világ is. Ők „együtt élnek a régi szellemeikkel”, fogalmaz Barnás Ferenc. Bartis Attila pedig hasonlóan izgalmas dolgokról számol be (például itt).

Egyáltalán nem csodálom, hogy Andrea Hirata A végletek szigete című regénye világszerte rengeteg olvasót – köztük engem is – babonázott meg egzotikus különcségével. Tényleg hálásak lehetünk neki, hogy közelebb hozott hozzánk egy olyan egyedülálló világot, amelyről talán még a többi távol-keleti országhoz képest is keveset tudunk, és amelybe még a Balin és Indonézia más népszerű szigetein nyaralók sem láthatnak igazán bele. Ennek fényében nagyon remélem, hogy Andrea Hirata többi – és más indonéz írók – műve is meg fog jelenni magyarul. Sőt hátha az előbb említett két magyar író is kedvet kap indonéziai élményeinek megírására. (Barnás Ferenc Életünk végéig című regényének vége amúgy Indonéziában játszódik.)

képek: első: wikipédia, 2: google maps, 3. és 4.: saját