Találkozni akartam az írói hangommal. Felhívtam hát telefonon és felvetettem egy időpontot, hogy mi lenne, ha mi ketten újfent beülnénk egy kellemes kis kávézóba. Valahova, ahol koffein - és alkoholtartalmú italok megfelelő mennyisége, minősége és konstellációja mellett kitalálnánk valamit. Valami pihentet, diliset, humorosat, ironikusat, haragosat, felháborítót, elvontat, meseszerűt vagy épp keserűen valóságosat, esetleg furcsát vagy/és érthetetlent. Vagyis olyasmit, amilyet eddig is szoktunk. De mindenekelőtt olyat, amit érdemes leírni.

– Kizárt dolog! – reagált pökhendien az írói hangom.
– Kizárt, hogy kizárt!
– Beütött a krach. Érted? Vége!

Teljesen ledöbbentem. Olyan erőteljes torokhangon ejtette ki a krach szót, hogy hirtelen a náci Németországban éreztem magam.

– Mégis mit jelentsen ez? Minek van vége? – kérdeztem ingerülten és némi félelemmel.
– Hát annak, ami kettőnk között van. Illetve volt. Egyszerűen meguntalak! Már egyáltalán nem inspirálsz!
– Hogy mi a franc van? Nem inspirállak? Tudod, ez roppant érdekes, mert ugyanezt érzem én is veled kapcsolatban. A te dolgod lenne, hogy inspirálj engem, és ez egy jó ideje már nem történik meg. Iszonyúan untatsz!
– Oké, akkor ezt megbeszéltük. Fő a közös nevező, tudod. Ami azt illeti, könnyebben ment, mint vártam.
– Miért, mit gondoltál? Hogy jól sírva fakadok itt neked? Amúgy mihez fogsz kezdeni magaddal? Elszegődsz valaki máshoz írói hangnak?
– Hosszú távra biztosan nem. Rövid, ám izgalmas kalandokra vágyom. A legkülönlegesebb figurákra fogok lecsapni, akikkel összehozunk valami töményet és botrányosat, aztán gyorsan odébbállok. Így nem kell hallgatnom a vinnyogásaikat, bőven elég volt éveken keresztül hallgatni a tiedeket. Minimális felelősséggel járó hatalmas élvezet. Szuper lesz!
– Ha te mondod. Én viszont tartós kapcsolatot szeretnék, hosszú távon megbízható és hosszú távon inspiráló társat.
– Te tudod. – vágta rá az – ex – író hangom, majd lecsapta a kagylót.

Így történt, hogy elment az írói hangom. Talán örökre. Pedig jók voltunk együtt, igazán jók. Természetes volt, hogy közös a célunk, hogy egyek vagyunk. Most dühös vagyok, és csalódott. És persze máris hiányzik a piszok dög. Ki tudja? Ha nem lennénk ennyire makacsok, ha dolgoztunk volna a kapcsolatunkon, és nem adjuk fel ilyen könnyen, talán nem így végződik a történetünk. Lehet, hogy épp Baileyst kortyolgatnánk és őrült ötletekből csemegéznénk. Ehelyett magányosnak, kimerültnek és kiégettnek érzem magam. Ki tudja, hogy rábukkanok-e egy új írói hangra? Olyanra, amely a saját írói hangom lesz?

kép: saját