A jelenlegi globális járványhelyzet jócskán megdobta Albert Camus (irodalmi Nobel-díj: 1957) A pestis (eredeti megjelenés: 1947) című regényének marketingértékét. Nem is csoda, hiszen a mű elképesztően valóságosan ábrázolja azt, hogy hogyan élik meg az algériai Oran városának lakói a pestis kitörését, hogy hogyan változnak az érzelmeik, a hozzáállásuk a járvány előrehaladtával, hogyan idomulnak vagy épp nem idomulnak az új helyzethez, a bezártsághoz, az új intézkedésekhez, s hogy hogyan kezeli egyáltalán a közigazgatás a csapást. Camus célja az, hogy egy szó szerinti értelemben vett fertőző betegség terjedésének és hatásainak leírása mellett és által bemutassa egy ártalmas ideológia terjedését és hatásait is. Ő maga így nyilatkozik erről:

 „A pestis, amely szándékom szerint több szinten értelmezendő… nyilvánvalóan az európai ellenállási mozgalomról is szól a nácizmus ellen. Ennek bizonyítéka, hogy anélkül, hogy név szerint is szerepelne, mindenki ráismert az ellenségre, Európa összes országában.” (forrás: wikipédia)

„A pestissel azt a légkört szeretném érzékeltetni, amely mindannyiunkra nehezedett, s a veszélynek és száműzetésnek atmoszféráját, melyben mindannyian éltünk. Ugyanakkor ezt az érzést az egész létre kívánom vonatkoztatni.”  (forrás: wikipédia)

Akárhogy is, a szöveg nem kíméli az olvasót: megragadja ezt a fertőző és fertőzött masszát (legyen tényleges betegség vagy káros ideológia), belenyúl a legmélyére, s mindazt a tartalmat, amit ott talál, mindenféle mellébeszélés és elhallgatás nélkül, tűpontosan tárja elénk.

Ráadásul különösen összetett és izgalmas élménye lehet annak, aki mostanában vetemedik a regény olvasására: kívülről figyelheti meg, hogy mi zajlik egy járvány sújtotta városban, ezzel párhuzamosan viszont azt érezheti, hogy neki is valami egészen hasonlóban van része. Így, bár Camus regénye sokkal töményebb és brutálisabb, arra juthat, hogy amióta világa világ, ha mindig egy kicsit másképp is, de lényegében mégis ugyanazokat a köröket futjuk.

A pestis tehát nem egy könnyed olvasmány, helyenként iszonyúan nyomasztó, ám mégis megéri kézbe venni, mert sok mindenre ráébreszthet, amelynek köszönhetően – ha vigaszt nem is találunk benne – talán egy kicsit a saját érzéseinket is jobban megérthetjük.

Az alábbiakban néhány idézetet osztok meg a járvány különböző fázisaiból, amelyek valamelyest mindannyiunk számára ismerősek lehetnek:

A pestis kitörésekor:

„A mi polgártársaink sem voltak vétkesebbek, mint bárki más, csupán a szerénységről feledkeztek meg, ennyi volt az egész. Azt hitték, hogy az ő számukra még minden lehetséges, amiből az következik, hogy a csapások viszont nem lehetségesek. Csak kötötték az üzleteket, készülődtek utazásaikra, nézeteik voltak. Hogyan is gondoltak volna a pestisre, mely megsemmisíti a jövőt, az utazgatást, vitatkozást? Azt hitték, szabadok, pedig soha senki nem lesz szabad addig, ameddig csapások lesznek.”

A járvány kellős közepén:

„Polgártársaink hozzáidomultak a körülményekhez, mint mondják: alkalmazkodtak, mert nem állt módjukban másképp cselekedni. A szerencsétlenség és a szenvedés magatartását természetesen még nem vetették el, de az élét már nem érezték.”

„Köztünk már senkinek sem voltak nagy érzései. Egyhangú érzéseket élt át mindenki. „Itt az ideje, hogy befejeződjék” – mondogatták polgártársaink, mert csapások idején természetes dolog a kollektív szenvedések végét kívánni, és mert hát csakugyan kívánták, hogy vége legyen. Mindez azonban hevület és keserűség nélkül hangzott el, nem úgy, mint kezdetben, s mindössze azzal a néhány érvvel éltek, mely még világos, de már szegényes volt. Az első hetek nagy és szilaj lendületét levertség követte. Helytelen lett volna ezt beletörődésnek venni, noha afféle átmeneti belenyugvás volt.”

„Belátták, hogy ez az állapot csupa lemondás. Arról kellett lemondaniuk, ami számukra a legegyénibb volt. A pestis első idejében elképedtek, mily rengeteg apróság van, ami nekik oly sokat számít, a többiek számára pedig még csak nem is létezik, és ilyen módon az ember egyéni életéről szereztek tapasztalatokat, most viszont csak az iránt érdeklődtek, ami a többieket is érdekelte; gondolataik csak általános gondolatok voltak, és szemükben még a szerelmük is a legelvontabb alakot öltötte. Annyira a pestis kiszolgáltatottjai voltak, hogy néha már nem is reménykedtek másban, mint a pestis adta álomban, és ilyen gondolaton kapták rajta magukat: „Jöjjön a daganat, legalább vége lesz!” Valójában már nem is voltak ébren. Hosszú álom volt ez az idő, semmi más.”

"Egyszóval, a véletlenre számítottak, márpedig a véletlen nem hajlik senki felé."

"Valamennyi jóslatnak közös vonása volt egyébként, hogy végeredményben megnyugtatók voltak. Csak a pestis nem volt megnyugtató."

„A pestis a maga hatékony hivatalát részrehajlás nélkül látta el, s így erősítenie kellett volna az egyenlőséget polgártársaink közt, de az önző érdek természetes játéka az ellenkezőjét eredményezte: az igazságtalanság érzése még jobban kiéleződött az emberek szívében. A halálban persze megmaradt a tökéletes egyenlőség, ebből azonban nem kért senki sem.”

„… szakadatlanul ügyelnünk kell magunkra, nehogy egy önfeledt pillanatban másnak az arcába leheljük, és ráragasszuk a fertőzést. A baktérium a természetes. A többi, az egészség, a tisztesség, vagy ha tetszik, a tisztaság, az akarat következménye, méghozzá a lankadatlan akaraté. A becsületes ember, az, aki úgyszólván senkit sem fertőz, nem más, mint az, akinek a lehető legkevesebb az önfeledt pillanata. Ahhoz pedig akarat és feszült lelkiállapot kell, hogy sohase legyünk önfeledtek! Bizony, Rieux, nagyon kimerítő dolog pestisesnek lenni. De még kimerítőbb, ha nem akarunk azok lenni.”

„Tudta, ugyanis, hogy bizonyos időre, melynek végét nem láthatta, az ő szerepe most már nem a gyógyítás. Az ő szerepe a betegség megállapítása. Felismerni, látni, leírni, beírni, aztán reménytelennek ítélni, ez a feladata. Hitvesek ragadták csuklón és üvöltöztek: „Doktor úr, mentse meg!” De ő nem azért van itt, hogy mentsen, ő azért van itt, hogy elrendelje az elkülönítést. Mire jó hát az a gyűlölet, melyet az arcokról olvas le ilyenkor? „Szívtelen” – mondta neki valaki egy alkalommal. Dehogyis, egy szíve neki is van. De az arra szolgál, hogy napi húsz órán át kibírja, hogy embereket lát meghalni, akiket életre teremtettek. Arra szolgál, hogy mindennap újrakezdje. Most már éppen csak hogy erre elég a szíve. Hogy is lehetne ez a szív elegendő ahhoz, hogy életet mentsen?”

A járvány végén és lecsengése után:

„Polgártársaink leghőbb vágya persze az volt, és az is lesz, hogy úgy cselekedhessenek, mintha mi sem változott volna, és így bizonyos értelemben semmi sem változik meg, viszont más értelemben nem múlik el minden nyomtalanul, bármennyire szeretnénk is, mert nyomot fog hagyni a pestis, ha máshol nem, hát a szívekben.”

„A templomokban persze hálaimákat rebegtek, ám a szórakozóhelyek is roskadásig megteltek, a kávéházak pedig, mit sem gondolva a jövőre, maradék szeszes italaikat mérték ki. Pultjaik előtt felhevült emberek tömege tolongott, köztük számos egybefonódott pár, kik fesztelenül mutogatták magukat. Mindenki kiabált vagy nevetett. Az élettartalékot, mely az elmúlt hónapokból megmaradt nekik, midőn mindenki csökkentett üzemre állította a lelkét, most eltékozolták ezen a napon, mely mintegy a halálon túli életük napja volt. Holnap már maga az élet kezdődik saját óvintézkedéseivel. A jelen pillanatban a legkülönbözőbb eredetű emberek sodródtak össze és barátkoztak. Az egyenlőséget, melyet a halál jelenléte nem tudott megvalósítani, a szabadulás öröme bevezette legalább néhány órára.”

 Albert camus

képek: felső: pexels.com/ Anna Shvets, alsó: flickr.com/UKBERRI.NET