Akadnak a függőségnek könnyen azonosítható fajtái, amelyek bár mérgezők, de ugyanakkor könnyen azonosíthatók. Az érzelmi önmérgezés azonban nem tartozik ezek közé. A kifejezést én találtam ki, jobb híján ezt használom hát a továbbiakban.
Az érzelmi önmérgezés a legalamuszibb, legalattomosabb, legmegfoghatatlanabb függőségi fajta. Rafinált dög, amely sokszor észrevétlenül kúszik bele az ember életébe, hogy aztán egyre több területet hódítson meg magának mindabból, amely az ún. én része, testi, lelki és mentális fronton egyaránt.
A harag állapota az, ami kiskapukat nyit az érzelmi önmérgezés számára, amely ezeken az apró réseken kezd beszivárogni az ember szférájába. Ám nem a harag az, ami tévútra terel: a harag jó indikátor, amennyiben a haragvó veszi a bátorságot és feltárja haragjának tartalmát és okait, valamint nem engedi, hogy az átvegye az irányítást az élete felett. Baj akkor van, ha a harag, azaz pontosabban a haragnak álcázott érzelmi önmérgezés kezdi egyre inkább hatalmába keríteni az ember teljes lényét. Mocskos trónbitorló, amely finom, légies, szinte érzékelhetetlen áttűnéssel válik diktátorrá. A kiváló diktátor pedig profi módon tudja hipnotizálni, kábítani alattvalóit, akik megkérdőjelezhetetlenül vetik alá magukat uralkodójuk akaratának. Totális függőség ez, akár tudatosul a függőben, akár nem. (Na és ha tudatosul? Van az alávetettségben valamiféle könnyedség, valamiféle biztonságérzet, valami talmi egyértelműség, amelyek egyszerűbbé teszik a dolgokat.)
Az érzelmi önmérgezés kétségkívül kiváló diktátor. Szinte gyengéden vájja bele méregfogait az ember testi-lelki-szellemi szövetébe, majd rágja át magát az egészen a legapróbb rés kihagyása nélkül. Végül az ember, ez az átrágott, mérgezett massza az állandósult harag állapotában (értsd: a legapróbb, legbanálisabb történésekre is haraggal reagál) megy szembe a világgal. Mérges, folyton mérges és egyre mérgesebbé válik. Nyilván, hiszen töményen mérgezi önmagát. Már rég nem foglalkozik azzal, hogy miért is van a haragja, sőt a harag az álcája, amely eltompít más érzéseket és gyengíti magát az érzékelést is. Az állandósult harag még inkább torzítja mindazt, ami a külvilágból az érzékszerveken keresztül befelé áramlik. Az érzelmi önmérgezett a haraggal védekezik a valósabb valóság (hiszen a valóság sosem objektív és mindig torzult) és igazi önmaga ellen.
Nem az érzelmi önmérgezett ijed meg a tükörképétől, hanem a tükör ijed meg állandóan tőle. Ki ez az idegen? Kérdezi a tükör újra és újra, valahányszor gazdája belenéz. Az, akinek a legapróbb rezzenései, ráncai, néma sóhajai oly komfortosak voltak a számára, akinek azelőtt semmiféle változása nem hozhatta zavarba, akinek pókerarca mindig megdöbbent őszinte és kifejező tükörképétől. Mert régi gazdájának nem lehetett titka előtte. Ki ez az idegen? Kérdezi a tükör újra és újra, s ez az idegen nem csupán jól ismert gazdájához, hanem a legutóbbi tükörképhez képest is idegen. Az idegenszerűség mértéke pedig egyre csak fokozódik.
Az egyre erősödő harag és keserűség a végsőkig felismerhetetlenné, görcsössé merevíti az érzelmi önmérgezett arcvonásait és egész lényét.
Mindez a legtöbbször tudattalanul zajlik le. Nem igazán lehet tudni, hogy az ember hogyan és mikor vetette magát végleg alá a haragjának, mikor egyezett bele tudattalanul, hogy haragja irányítsa az életét. De az is előfordulhat, hogy észlel valamit ebből a folyamatból, érzi, hogy valami nem jó, mégsem ellenkezik, mégis haragjának alattvalójává válik, mert valahogy egyszerűbb, kényelmesebb így. Ez a fajta harag ugyan eltompít más zavaró és értelmezhetetlen érzéseket, állapotokat, és könnyedén elhiteti a haragvóval, hogy mindenért, ami vele történik, más a hibás. Belesodorhatja egy intenzív, szinte tudatmódosult létbe, amelyben elveszti a kontrollt, és épp a kontroll elvesztése miatt olyan euforikus, szabad állapot ez, amelyben kedvére tombolhat. Ám mindezek ellenére ez a fajta harag nem old meg semmit, helyette viszont a haragvót realitásának elvesztésébe taszítja, mérge pedig kiirtja az életszeretet legmélyebb, legragaszkodóbb gyökerét is. Így fajulhat akár totális gyűlöletté vagy silányulhat teljes közönnyé.
Az állandósult harag állapotában lévő érzelmi önmérgezett sok kárt képes okozni a környezetében, de a legártalmasabb hatással saját magára van. Ez megint olyasmi, ami vagy tudatosul benne, vagy nem (az utóbbi inkább nem…), és ha tudatosul is, nem képes már változtatni a helyzeten, vagy nem is akar. A legnagyobb baj viszont az, hogy sok, nagyon sok ember válik haragjának függőjévé.
kép: pixabay.com
